Apukám és anyukám között 21 év van. Mondjuk, ha látnátok aput, akkor nem mondanátok meg róla, hogy 67 éves, de ez akkor is brutális. Nem tudom eldönteni, hogy anyukám érettebb - illetve volt érettebb- a koránál, vagy apukám volt sokkalta bohémabb. Talán fele-fele arányban, mindenesetre, ha belegondolunk, hogy apu 88 lesz (remélem megéli), mikor anyu 67… No comment.
Amikor egy húszon x éves nő/férfi összejön egy negyven x éves férfival/nővel, akkor még úgy el tudom képzelni, hogy talált benne valami sármosat, vonzót (bár nekem nem menne), De amikor egy 27 éves összejön egy 92 évessel, az már perverz. Persze, nem csak a külsőségek számítanak, de azért nagy százalékban dominál az is. Nekem senki ne akarja bebeszélni, hogy képes szeretkezni egy olyan emberrel, aki egyenesen taszító. Az illető vagy nagyon perverz, vagy apakomplexusban szenved. Van egy ismerősöm, aki velem egy idős, egy évvel idősebb nálam (20), és szinte csak 30 körüli férfiakkal ismerkedik, sőt volt már házas férfival is kapcsolata… Ezt sem tartom egészségesnek. Basszus, akik (mint pl. anyu) összeházasodnak egy náluk 20 évvel idősebb férfival, azok nem gondolnak a jövőre? Hogy amikor ők épp a nyugdíjas éveik hajnalán lesznek, akkor a párjuk már fél lábbal a sírban? És mi lesz a születendő gyermekükkel? Soha semmit sem csinálhat majd, mert az apukája egy századdal le van maradva? Ő veszti el majd elsőként az édesapját a kortársai közül.
Szóval a nagy korkülönbségnek elég negatív hatásai lehetnek.

Szeretlek



Szeretem, ahogy rám nézel…

Elmerülni barna szemed csillogó tükrében,

Ahogy rám nézel, s belőled visszanézek rám,

Belepirulok, úgy szeretlek már.



Szeretem, ahogy átkarolsz…

Mindegy hogyan, csak ölelj magadhoz!

Karjaid közt elveszni, s újra önmagamra lelni,

Már nem akarok mást, csak veled lenni.



Szeretem, ahogy szeretsz…

Szeretlek, mert vagy, mert akarsz és mersz,

Ahogy szeretsz, és ahogy szerethetlek,

Álarc nélkül, őszintén, örökre.

..Avagy pózolj alvás közben

Rengeteg ilyen erőltetett elemzést olvastam már arról, hogy miről árulkodnak az alvás közben felvett pozitúráink. Mint említettem, számomra ezek elég erőltetettek, és szerintem nem kell pszichológusi diploma ahhoz, hogy megállapítsuk egy-egy pózról a frankót.
Vegyük például a magzat pózt. Teljesen egyértelmű, hogy aki ennyire kucorog, annak nem elég hosszú az ágya és másképp lelógna a lába, vagy még meg sem született és tényleg egy magzatról van szó.
Aztán ott van még az, amikor takarót, plüssmacit, kispárnát és minden egyebet magunk alá gyűrve vagy ölelve az oldalunkon illetve hasunkon hunyunk. Aki így piheni ki a nap fáradalmait, az egyértelműen győztes és birtokló típus (gondolom, nem kell magyaráznom miért). Mellesleg én is így szoktam szundikálni párom nagy örömére, mert reggelre minden alváshoz szükséges kellék nálam van (jó persze ez fordított esetben is rengetegszer előfordult már, úgyhogy mennek a harcok nálunk is éjjelente).
Aki meg csak úgy egyszerűen bedől az ágyba és hason vagy háton álomba merül az szimplán heverésző, lusta típus, vagy nagyon fáradt.
Vannak páros pózok is, ezeket sem hagyom ki. Ódákat zengenek arról, hogyha egymást ölelve alszunk el, akkor mennyire borzasztóan szerelmesek vagyunk, ha pedig nem érünk hozzá kedvesünkhöz alvás közben, akkor biztosan elhidegültünk egymástól. Ekkora böszmeséget nem látott a világ. Ha egyszer úgy kényelmes. Mukival mi sem alszunk mindig összenőve, mert nem mindig kényelmes. Ettől függetlenül élünk - halunk egymásért, sőt, 15.-én már a hatodik közös hónapunkat ünnepeltük.
Szóval nézzük az első ilyet, azt, amikor ölelkezve alszunk el. A magyarázat rendkívül egyszerű: A sexben kellemesen elfáradt szerelmesek az utójáték folyamán álomba szenderültek, és úgy maradtak.
Amikor egymás mellet, valamilyen módon egymáshoz érve alszunk, de nem ölelkezve, csak úgy összebújva, akkor vagy hideg van és se meleg takaró se fűtés, ezért nagyon fázunk, vagy kicsi az ágy.
Ha reggel arra ébredünk, hogy nem tudunk kimenni pisilni, mert a párunk rajtunk fekszik, akkor egyértelmű, hogy néhány kellemetlen pillanatnak nézünk hamarosan elébe, valamint, hogy az életünk szerelmének már megint „OLYAN” álma volt (és pisi után már indulhat is a hancúr).
Hirtelen ennyi jutott eszembe, de szerintem a fontosabbakat megemlítettem.Nos, már csak annyit fűznék hozzá, hogy jó éjt és szép álmokat kívánok minden kedves olvasómnak.

Avagy vallási útvesztők

Szerintem minden vallás csak az emberi elme szüleménye, kitaláció csupán, de most tételezzük fel, hogy mégis hiszek valamiben vagy valakiben, az úgy nevezett teremtőben.
Szóval tegyük fel, hívővé szeretnék válni. De mégis mi alapján döntsem el, hogy miben higgyek? Egyáltalán egyistenhívő legyek? Ki dönti el melyik isten az igazi? Jelenleg x millió vallás van a világon a sátánizmustól a buddhizmusig, mindegyik követője egytől-egyig állítja, hogy az ő istene az igazi, tehát mindenki kedvére válogathat, majd megállapodhat a számára legszimpatikusabb mellett.
De mi van, ha nem abban az istenben vagy istenekben hiszünk, amelyek valóban léteznek? Egyáltalán számít, hogy Istennek, Jahvenak vagy Sanyikának hívják?
Szerintem valójában csak az számít, hogy monoteista leszek, vagy többistenhívő. Talán még az sem, a sátánizmus kivételével ugyanis, a legtöbb vallás ugyanazt hirdeti, csak az egyik egy kicsit lazább embereknek szól, a másik inkább a konzervatívabb réteget célozza.
A lényeg mindnél ugyanaz: Légy jó ember, éld helyesen az életed! A többi csak körítés. Akkor mégis mi ez nagy vallási felhajtás emberek?! Mit számít, hogy miben hiszek, vagy, hogy hiszek-e egyáltalán valamiben?
Legyetek jók ha tudtok, a többi nem számít!

Bizony-bizony mondom néktek, ebben a rohanó világban lassan minden a feje tetejére áll. Még a párkapcsolatok is átalakulnak, sőt egy párkapcsolat létrejötte is teljesen újszerű, ha egyáltalán beszélhetünk még párkapcsolatról, nem csak pár kapcsolatról.

Mivel nő vagyok, ezért nyílván női szemszögből vázolom az álláspontomat, de igyekszem nem elfogult lenni saját nemem iránt. Szóval kezdjük a legelején. A mai világban egyre inkább úgy veszem észre, hogy ciki az érzelem. Gáz ha valaki romantikus, ha valaki 14 évesen még szűz, ha valaki jóban van a szüleivel, ha valaki kimutatja, vagy kimondja amit érez. A világ egyik legszebb szavát, a "szeretlek"-et vagy elcsépelik és érzelem nélkül úton-útfélen mindenkihez hozzávágják, vagy félnek kimondani, kimutatni meg nem tudják.

Mivel mint már említettem, felgyorsult ez a világ, így az út is lerövidült az első találkozástól az ágyig. Najó, igazán nem vagyok egy vaserkölcsű, prűd és frigid forma, de ne csodálkozzunk ha csak egy éjszakára használnak, ha egy éjszaka alatt odaadjuk magunkat. Elvégre ha mi nők nem tiszteljük magunkat, nem várjuk el, hogy küzdjenek értünk, akkor a férfiak miért is tennék azt? Anélkül is megkaphatnak.

Na és itt a következő probléma: a férfiak már nem hogy nem küzdenek értünk, és nem tisztelnek minket, már csak meg sem próbálnak meghódítani. Megvárják inkább, míg mi mászunk rájuk, mert az udvarlás az túl megerőltető lenne, és esetleg az érzelmek mezejére keverednének, ami a mai kor számára inkább egy sötét erdő, amiben könnyen eltévedhet. Ma már nem a férfi szólítja le a nőt az utcán: "jó a segged, kő' kóla?", hanem a nő a férfit: "Jó a seggem, kő' kóla?" .

Ebből következőleg pedig lassanként átveszik a kapcsolatban a nők az irányító szerepet. A férfiak pedig átváltoznak papuccsá, ami engem például személy szerint az őrületbe tud kergetni. Egy férfi igenis legyen férfi, irányítson ő, érezzem, hogy védelmez, és ő az én hősöm. Ezt az irányítást természetesen egészséges mértékben képzelem el, nem tiltásokkal és hisztériás féltékenységi rohamokkal megspékelve. Talán az a baj, hogy manapság ha egy nőnek van saját véleménye és céltudatos, a férfiak egyből megijednek tőle, aki meg nem, az pont papucs és az úrnőjére vár.

Ha úgy tűnne, hogy férfigyűlölő vagyok, nos nem mondanám, sőt... Bisexuális hajlamokkal sem lettem megáldva, bár semmi problémám a mássággal. Megkeseredett lennék hát? Egyrészt még túl fiatal vagyok hozzá, másrészt pedig nyílván volt pár problémás kapcsolatom. De én egyiket sem bánom. Mindegyiktől kaptam valamit, amit továbbvihetek. És itt most nem a nemibetegségekre utalok, bár tény, hogy nem voltak túlon-túl monogám típusok...

You're so sad, you should really buy a HAPPY MEAL!

Lassan, de módszeresen füstbe borul a világ. Manapság már nem csak a kipufogók és a gyárkémények pöfékelnek, mi magunk is fújjuk a füstöt, buszmegállókban, kocsmákban, szórakozóhelyeken, vagy épp sutyiban a suli wc-jében. Szomorú, vagy sem, mindenki döntse el maga, de lássuk be, 6év felett(remélem egy láncdohányos 5éves lelkébe sem gázoltam bele <- talán már nem is túlzok olyan nagyot...) szinte már több a dohányzó, mint a nem dohányzó.

Még az elején leszögezném, hogy nem kívánom meg váltani a világot, és Uri Geller módjára nikotinfüggőkből antifüstölgőket generálni. Nem is szólítok fel senkit, hogy érintse meg a monitort és érezze az energiát. Elvégre nem üthet el mindenkit kamion, a vastüdő üzletágában feltörekedni vágyók is biztos sok éhes szájat etetnek otthon. Egyszerűen csak körbenéztem a világban, és leírom amit láttam.

Tehát egyre többen cigiznek. De akkor most mi legyen azokkal akik nem? Én például nem, mégis, ha elmegyek egy buliba, pubba, vagy egyszerűen csak megállok a buszmegállóban, egyből 2oldalról fújják sztereóban a füstöt az arcomba. Nem hiszem, hogy a megoldás a dohányosok elszeparálásában rejlene. Ugyanis a legtöbb ismerősöm dohányzik. Nincs kedvem egy bulin, egyedül ücsörögni a nem dohányzó helyiségben. Valamilyen kompromisszumot mégis kéne kötnie a két tábornak, mert ez így nem állapot. A múltkori papok és prostik partyn is olyan szinten beállt a füst, hogy 3 óra tájékán rosszul lettem tőle, és majdnem vendégül láttam Vukot(egy korty alkoholt sem ittam, tényleg füst volt a ludas...). Az sem túl kellemes, mikor koncerteken az ugrabugrálás és erőteljes "bólogatás" közben el-elnyomnak rajtunk egy csikket véletlenül. A megoldás talán valamilyen füstelszívó készülékben lenne. Mindenesetre el kéne gondolkozni rajta erőteljesen.

Mellesleg a dohányzás öl, butít és nyomorba dönt!

Avagy olvassunk a sorok között...



A horoszkóp. Higgyünk benne vagy se, van-e valóság alapja vagy sem, mindenki döntse el maga. Én személy szerint nem hiszek benne, de szórakoztató néha elolvasni. Nos a napi horoszkópom a következő:

"Kiváló lehetősége van vásárlásra. Vegyen olyan dolgokat, amelyek boldoggá és könnyebbé teszik életét. Meghívást kaphat. Az a legjobb döntés, ha elmegy, emberekkel találkozik és elbeszélget a legújabb eseményekről."

Magyarul, menjek vásárolni, költekezzek. Ezután ismét menjek el otthonról (nyilván valami beülős helyre), ahol majd ismét költekezni fogok. Elárulom kecske bika vagyok. Nézzük meg egy másik jegy szülöttjének a horoszkópját, mondjuk egy halakét:

"Ma lazítson, olvasson újságokat, nézze át a hirdetéseket, mindig van valami érdekes. Keressen új ötleteket a magazinokból, és dekorálja lakását. Holnapra egy kellemes meghívást kaphat, fogadja el! "

Azaz: költsön a lakására, holnap pedig menjen el és költsön sokat italra, vagy bármi másra, a szórakozó helyen, vagy bárhol máshol. Az oroszlán:

"A pénzszűke elősegíti, hogy hozzászokjon a fegyelemhez és önuralomhoz. Gondoskodjon arról, hogy összeszedett maradjon és egészségére is figyeljen oda!"

Az oroszlánok biztos tegnap költekeztek. Vagy tegnap előtt, és tegnap csak "megismerkedtek egy új kalanddal". *vigyorog*

Avagy nyúlbélák előre...



Mostanság egyre többen keresnek társat az internet segítségével. Bevallom magam is regelve vagyok pár oldalon, és volt már, hogy interneten szedtem össze valakit. Nem is azért írom ezt a bejegyzést, mert interneten keresztül ismerkedni olyan nagy gáz lenne. Csak hát elgondolkoztam a dolgon.

Arra jutottam, hogy sokkal egyszerűbb így. Mert mit is kell tennem érte? Gyakorlatilag feltöltök egy pár képet, kitöltök pár gagyi adatot és várom, hogy valaki írjon. Még csak be se kell jelentkeznem az épp aktuális társkereső oldalra, hisz úgyis küldenek értesítést, ha levelem érkezett. De mi visz arra, hogy egyáltalán társkereső oldalakhoz forduljunk?

Az egész abból indul ki, hogy a férfiak - és nem csak az én véleményem szerint - egyre kevésbé mernek odajönni hozzánk élőben. Most kaphatom a kommenteket, hogy "hozzád nem is akarunk odamenni, mert ronda vagy", de a helyzet az, hogy van egy jópár gyönyörű barátnőm, és őket sem merik leszólítani. Miután már haverok, akkor vallják be nekik sorra, hogy anno mennyire szerelmesek voltak, és mennyire vonzódtak hozzájuk. A barátnőim persze joggal kérdeznek rá, hogy "és miért nem szólítottál le?" a válasz legtöbbször az hogy: "mert nem mertelek".

Kedves Urak! Miért nem mertek? Mit vesztetek ha nemet mondunk? Nem fogjuk leharapni a fejeteket, nem küldünk el Alibaba hazájába 40rablót vagdalni, egyszerűen csak rátok mosolygunk és "bocs de nem"-et mondunk.

De valójában a nemleges válaszra igen csekély az esély, mert manapság ha oda mer jönni hozzánk valaki, már annyira kellemes meglepetésként ér, annyira megörölünk neki, hogy legtöbb esetben adunk a dolognak egy esélyt.

Minden esetre azért az online ismerkedésnek is vannak előnyei. Például, hogy előbb ismered meg az ember szellemiségét. De persze hátrány, hogy a legtöbben csak sexpartnert keresnek, viszont ezt az első 5 mondatból kiszúrhatjuk, csak ugyebár a sokadik ilyen után, már belefásul az ember.

Nos én úgy vélem, a legjobb lenne ha a "teremtés koronái" végre összeszednék bátorságukat, de nem vagyok én maradi, hisz a korral is haladni kell nyilván, csak ne essünk át a ló másik oldalára.

Hát ezen a filmen is túl vagyok/unk. Tulajdonképpen olyan baromi hosszú minden apró jelentbe belemászó kritikát nem terveztem róla írni. Főleg azért nem, mert szerintem jó film volt. Bár kicsit romantikusabb, mint amilyenre számítottam.

Lényegében annyi kivetni valóm van az egész ellen, hogy a 3D technika elég kiaknázatlan maradt... Sehol egy kifelé röpülő nyíl, vagy golyózápor, amiről úgy érzi az ember, hogy "basszus majdnem fejbetalált". A film második harmadánál van egy szerelmes összebújás, no ott felcsillant a szemem, hogy "3D-s pornó, wow, végre valami", na de még az se... Úgyanis szószerint csak egy kis összebújás volt. -.-'

Viszont itt álljunk is meg egy szóra és csak egy pillanatra ugyan, de térjünk át képzeletünk azon röppályájára ahol a perverzitásunk lapul! Azért egy 3D-s pornófilm az nagyon ütne, nem? :P

Na kanyarodjunk is vissza az Avatar című filmhez! Hogy pár pozitívumot is írjak róla, főleg, mert mint említettem, szerintem összeségében élvezhető, a természeti képek lenyügözőek. Tényleg nagyon szép tájakon játszódik, gyönyőrű színek, érdekes lények...Lényegében a Pocahontas és a Függetlenségnapjának sajátos egyvelege. Persze jobb kiadásban, kékebb őslakókkal. A 3d technikához meg annyit, hogy nem Imax-ben néztem, lehet, hogy ez volt a probléma. De a kifelé záporozó nyilakat akkor is hiányoltam és kész passz...

De ez csak az én véleményem. Nézzétek meg ti is, hogy lehessen saját véleményetek! ;)

Az imént egy igen érdekes párhuzamot véltem felfedezni az utcai prostituáltak és az internetes pornó között. Tézisem szerint, az interneten fellelhető pornó, olyan mint a nyugatiban fellelhető pillangók. Rengeteg fertőzést terjesztenek, ami ellen védekeznünk kell. Csak ezeket a vírusokat a gépünk kapja el, és óvszer helyett NOD32-t kell használnunk...

Egyre több gügyögős becenév tákolmány kering a köznyelvben... :) Már a reklámokban is "Nyuszókamuszókámnak" szólítják egymást a szerelmesek. Na de elgondolkoztunk már valaha azon, hogy ha létezne pl egy Pocokmmunci, az hogy nézne ki az életben? Mert én igen...

Vegyük például az én blogom címét, a "Tündércukorborsót". Kezdjük valami jó erőszakossal->akasszuk a hóhért... Már nem is tudom anno hogy generáltam ezt a nagysikerű nicknevet, de ha létezne egy tündércukorborsó, vagy cukorborsótündér, ha értelmesebb alakba akarnám önteni(cukorborsó=zöldborsó), akkor az valószínűleg így nézne ki:

Semmi extra, tulkajdonképpen egy igazi kis vadhajtás, bimbódzó borsócska hajzattal, igéző borsószín szempárral, foszforeszkálló varázspálcával és tündibündi szárnyacskákkal. A ruhája csupán a klasszikus borsószemmintás, a cipője színe harmonizál a kiegészítőkkel.

Aztán ott van a Belga - Szerelmes vagyok című számából a "Maszatkutya":

Egy maszat darab, egy folt, ha kék lenne, akár tintapacának is csúfolhatnánk, eme kutya formát öltött barna satírt. A pszichológusok is megirigyelhetnék e példányt, a mára már védjegyükké vált pacavizsgálatukhoz.

Anyukám régen "Mókuskafavirágomnak" szólított. Meg még máshogyan is, de azok ehhez képest elég szimplák. :P Hát így belegondolva, már nem csodálom, hogy ilyen furcsa lettem, ha a fél gyermekkoromat mókuskafavirágként éltem le. Sőt, néha még mostanában is annak titulál, ha épp valami "übercukiságra"(<-fújci ezt nem is én mondtam:$) vetemedek. No akkor lássuk azt a Mókuskafavirágot:

Elsőre egy szimpla fának tűnik, de ha jobban megvizsgáljuk... Látjátok jobb oldalt azt a kis rügyből fakadt virágot? Nem csalás, nem ámítás, ez a fa mókustvirágzik!

És elérkeztünk az utolsó feldolgozandó gügyegagyi babucipapuci nyálnevünkhöz is. Bár a reklám, melyben hallhatjuk, úgy ahogy frappánsnak bizonyul, de a "Béjbibogyó" most akkor is megihletett, és gagyinév kompatibilisnek tituláltam:



Hát nem édes?! Egy ennivaló kis lila bogyó. Bepólyálva, stílusosan babakékbe, s a hatás kedvéért az utánozhatatlan bongyori béjbiséró. Meg kéne zabálni! *.*

Szóval, amikor legközelebb becézitek a kedvesetek, akkor gondoljátok el, milyen mókásan is festene, mondjuk béjbibogyó séróval, vagy tündércukorborsó ruciban, vagy egy kis maszatkutyával a szája szélén.

A hatás garantált. :)

Véresen szórakoztató

Anita Blake - vámpírvadász





Véresen szórakoztató… Mikor felolvasom, kicsit elborzadok rajta. Véres, és engem ettől függetlenül szórakoztat? Sőt, nem is csak engem. Sok ezer másik embert is rajtam kívül. Nagy kő esik le a szívemről, mert akkor talán mégsem bennem van a hiba, legalábbis nem csak bennem, és ez épp oly megnyugtató. A vér és a szenvedés szavak hallatán, az emberek általában kíváncsiskodni kezdenek, főleg ha nem az ő vérük folyik, és nem ők szenvednek. Hiszen gondoljunk csak bele, miért is alakul ki a legtöbb dugó? Két önjelölt Schumacher nem fér a bőrébe, összekoccannak az úton, az arra járó autósok pedig egyszerűen nem bírnak elhajtani mellettük, mindenki lelassít egy kicsit, hátha lát egy-két szörnyű részletet, vagy elcsíp egy jelenetet a felháborodott „versenyzők” vitájából.

Végül is már Julius Caesar is megmondta: Kenyeret és Cirkuszt a népnek! Csak hát az akkori cirkuszt még a rengeteg vér és a halálig tartó küzdelmek jelentették. Azóta némiképp civilizáltabb formát öltött a szórakozás. A cirkusz mozivá, vagy egy jó könyvé avanzsált, a kenyér pedig egy zacskó popcornként, vagy chipsként van jelen a világunkban. Ennek igazából csak az oroszlánok itták meg a levét. Azóta kevesebb emberhús szerepel az étlapon.

Nos, ez a mű sem békésebb, mint a gladiátor küzdelme az oroszlánokkal, de minden kétséget kizáróan, legalább annyira szórakoztató. Még chips nélkül is nyugodt szívvel ajánlom bárkinek, aki elmúlt már tizenhat éves.

Laurell K. Hamilton 1994-ben adta ki, az Anita Blake - vámpírvadász című könyvét. Ezt a könyvet olvastam mostanában utoljára, sőt, mi több, jelenleg is olvasom, mert egy eddig tizenöt kötetes regénysorozatról van szó, aminek épp a kilencedik részénél járok. Hamar a mű rabjává váltam, mivel a főszereplő általában már a harmadik oldalon térdig gázol a vérben. Hamiltonra nem jellemző a finomkodás, nem ró felesleges, és rémesen unalmas bevezető köröket, a sztori előrehaladtával majd mi is mindent megtudunk, Anitával egyetemben.

A főszereplő, – talán nem meglepő módon – Anita Blake, aki a kilencvenes évekbeli St. Louisban tengeti, cseppet sem szürke hétköznapjait. Anita egy 26 éves nekromanta. Ez azt jelenti, hogy minden halott lény felett hatalma van. Egyfajta mágiával, ha úgy tetszik, „varázserővel” bír. Ritka képesség, és nem összekeverendő a boszorkánysággal. Bár munkája során ő is bizonyos rituálékat alkalmaz, ugyanis főállásban halottakat kelt a Halottkeltő Rt.-nél.

Sokszor előfordul, hogy a családfőt hirtelen ragadja el a kaszás, ezért nem végrendelkezik. A tehetősebb családok például ilyenkor veszik igénybe a halottkeltők szolgáltatásait. Ügyvédek jelenlétében a halottkeltő feltámasztja a delikvenst, ő végrendelkezik, majd ismét – ezúttal remélhetőleg már örök – nyugalomra helyezik őt. A főszereplő egyébként természetfeletti biológiából diplomázott, így jól ismeri a szörnyeket. Három államban bejegyzett hivatásos vámpírhóhér, s ha ez még mindig nem lenne elég, besegít a rendőrségnek a természetfeletti bűnesetek felderítésében, mint szörnyszakértő.

Blake kisasszony igencsak szabad szájú, ironikus, tűzről pattant teremtés. Hosszú, fekete loboncát mindig kibontva hordja, hófehér bőre és barna szemei vannak. Alacsony termete sokakat félrevezet, törékeny nőnek tűnik, de valójában életveszélyes. Viszont amilyen kicsi, annyira felvágták a nyelvét. Mégis van benne valami bájos, amire a város ura, a vámpírmester Jean Claude is felfigyel.

Anita világában állampolgári jogaik, sőt, saját egyházuk is van a vámpíroknak. Cserébe persze ők sem vehetnek magukhoz erőszakkal vért, és senkit sem tehetnek akaratuk ellenére vámpírrá. Ha mégis így történne, a büntetésük automatikusan egy csinos kis karó a szívbe. Nem mintha nagy szükségük volna erőszakra ahhoz, hogy vacsorához jussanak. Rengeteg ember és egyéb lény van, aki még fizetni is hajlandó volna azért, hogy belekóstoljon egy vérszívó, ugyanis a vámpírok rendszerint egybekötik az evést az erotikával.

A St. Louis-i vérnegyed hemzseg az olyan lokáloktól, ahol vámpírok, és likantrópok (alakváltók, például: farkasember, patkányember, vérleopárd, lamia, vértigris stb.), vagy egyéb természetfeletti lények szórakoztatják az odalátogatókat. Jean Claude is épp (kezdetben) egy ilyen sztriptíz bár tulajdonosa. A bár neve találóan Bűnös vágyak, amely egyben az első kötet címe is.

A könyvben mellesleg minden megvan, ami a garantált sikerhez kell. Vér, misztika, fanyar humor és némi erotika. Bár vámpírok, zombik, démonok és vérállatok tömkelege szerepel a műben, ez a könyv mégis merőben más, mint a manapság divatba jött vámpíros tiniregények. A szerző ugyanis elég nyersen fogalmaz, nem hajlandó köntörfalazni. Néha már kegyetlenül naturalista aprólékossággal tárja elénk a gyilkossági helyszíneket, mégis túl egyszerű lenne rásütni a horror jelzőt.

Műfaját tekintve sokkal összetettebb annál. Tulajdonképpen ez egy folytatásos krimi, fantasy, és horror elemekkel átszőve… Vagy inkább a fantasy elemek dominálnak? Végül is nézőpont kérdése. Annyi bizonyos, hogy minden részben felderítenek egy bűntényt, legtöbbször egy, vagy több brutális gyilkosságot, Anita pedig különböző szerelmi szálakba gabalyodik sikeresen, amiből egyelőre még én is kíváncsian várom, hogyan fogja magát kibogozni.

A történet kellőképp akciódús és pörgős ahhoz, hogyha kezünkbe vesszük a könyvet, akkor addig le se bírjuk tenni, amíg a végére nem jártunk az ügynek. Állítólag folynak a tárgyalások a filmre vitelről. Remélem, a hollywoodiak nem szűkölködnek művérben, mert abból rengetegre lesz szükségük, ha valóban egyességre jutnának az írónővel.