Az élet szép - gondoltam, miközben Nárd a szemembe nézett. Egy sziklahasadék legszélén álltunk. Hűvös volt, mint mindig, mikor vele találkozom a szabadban, de nem fáztam. Nem fáztam, mert Nárd fekete démonszárnyaival védelmezett. Most nem önszántamból voltam itt.
Némán álltunk, de ő bírta. Nem zavarta, ahogy a nyakamban logó Triforce lassan szívja ki életerejét. Menekülni nem tudtam, erősen karjaiban tartott és azon járhatott az agya, hogyan tudná elkerülni, hogy most azonnal végezzen életemmel - mert ez volt a kötelessége, a feladata. Ellenállt a kísértésnek, mert szeretett. És ez az érzés sokkal hatalmasabb volt számára, mint Seismark és az összes többi hozzá hasonló sötéterejű démon. Könnyes szemekkel néztem rá, könyörögve, hagyjon békén. Egyre erősebb lett a fogása - a karom szointe sajgott, én pedig már közel álltam hozzá, hogy elordítsam magam. Egy megoldásom maradt. Le kell ugranom a szikláról...most azonnal...