Példa nélküli hanyatlásnak indult a román pornófilm-gyártás. Amíg az elmúlt években legalább 10-15, felnőtteknek szánt film készült évente, jelenleg senki sem akar XXX filmeket csinálni Romániában.



"A filmekre szánt költségvetés egyre kisebb. A fiatalok maximum 200 eurót kapnak egy jelenetért, ezért nyilván nem tolakodnak, hogy szerepelhessenek egy filmben. A román lányok, akik karriert szeretnének ebben a szakmában, Magyarországra, Csehországba, Olaszországba, Németországba vagy Amerikába mennek. Ezekben az országokban legkevesebb kétszer annyit kereshetnek, mint idehaza", magyarázta Románia egyik leghíresebb pornófilmgyártója, Mihai Dumitrescu.



A gyártó véleményét felfedezettjei, Eleva Porno (a pornós diáklány), Dudu Steel, Piticul-Porno (a pornótörpe) vagy a Sharky nevű színésznő és színészek is osztják.

"Felkért egy olaszországi cég, hogy készítsek XXX filmeket idehaza. Amikor nekikezdtem, jöttem rá, hogy gondok vannak a színészek és a színésznők terén. Szerveztem néhány castingot, elmagyaráztam, hogy egy színésznő filmenkét akár több ezer eurót is kereshet, mégsem tolongtak. Igaz, két-három évvel ezelőtt egy filmmel ennek a háromszorosát is meg lehetett keresni, havonta akár tízezer eurót is össze lehetett szedni. Ma már ez lehetetlenség, válság van", mondta Sharky.

Részlet a lassan készülő könyvemből:

Lassan elmúlt február is , megenyhült az idő ,most már ideje a kiskertet gondozni .Nosza, kimegyek napszámost keresni. Pocsék hideg szél fújt, de ha már elindultam, végeznék is valamit. Ügynökség, megadom a címet és már el is van intézve:

Már vártak odabenn a zárt kapu mögött, kicsit meg lepődtem, de azért én rendesen kinyitottam a kaput, kulccsal, az embereket meg nem kérdeztem, hogy kerültek beljebb. A három férfi közül az idősebb, belekezdett a mondókába, miszerint ők ásni jöttek, és már mutatta is az ásóját. Nem volt csak egy, de mindhárman dolgozni akartak. Ami a munkadíjat illeti, a szokásos összeget kérték, beleegyeztem, bárki ennyiért csinálta volna meg. Szólni amúgy sem mertem volna, részint, még magamhoz sem tértem a meglepetéstől, szó szerint elfogott a félelem.
Elindultam a kis faház felé, hogy előszedjek még két ásót, hogy a másik két férfi is tudjon dolgozni, ámbár az egyiket még gyereknek néztem. Az is volt, már néhány mozdulat után elkezdett lihegni, de a cigit csak nem vette ki a szájából lehet, hogy most először dolgozott. Annyi baj legyen, az apja, mint mondotta volt, fél szemére nem látott, de erre magamtól is rájöttem, mert egy fehér folt lepte be a fél szemét. Említette, hogy most szabadult a sittről, amilyen könnyelmű vagyok még meg is kérdeztem, miért.
Megmondta, verekedésért, nem lehetett egy sima ügy, ha négy évet ült érte. Láttam már rajzfilmet, amelyikben a kisegér látványosan remegett, hozzám képest feledhető epizód...Még megfejeltem a kritikus helyzetet, egy agyament kérdéssel.. miszerint ...megkérdeztem a nagyobbik fiút '" hogy van?. Mi jött rám, nem tudom, de kaptam választ ...éhesek vagyunk.

Adjak valami pénzt, mert ő most elmegy kenyérért. Nem tudtam mit mondjak, előszedtem a táskámat. mindent kiborítottam belőle és felajánlottam minden pénzt, ami nálam volt, ami még benne volt csak iratok, kulcsok, nem érdekes….. De az volt, mert a napszámos pont egy kenyér árát kérte el és már el is tűnt. Gondoltam, eggyel kevesebben vagyunk, most megoldom a kellemetlen helyzetet. Elmondtam, hogy a munkából elég volt, menjenek békével, Természetesen kifizetem napszámot, ennyi pénz van nálam összesen, de azt mind odaadom. De nem kellet nekik, egy kicsit azért pihennének, míg a fiú visszajön az étellel. Adjak addig egy kis vizet. Valami ásványvizes palackokat találtam a fabódéban, amiben még volt valamennyi víz. Leültünk a padra, a fiú meg én, az öreg a földre ült,... februárba a vizes földre.
Aztán elmondta, hogy az ásót bérelik, az árát is meg kell fizetni az öregasszonynak, majd hazafelé menet. Megint sokat beszélek... Megkérdem, hogy van ez a bérbeadás? Hát dolgozhatnak vele, de délre fizetni kell. Megmondta az összeget, majd elájultam. Hogy volt valakinek mersze egy ilyen alkut kötni??? Aztán még tovább beszélek '" én agyament...megkérdem a fiútól, hogy elvégezte már az iskolát??? Mi vagyok én szociológus, ahelyett hogy kushadnék, még faggatózok itt a huzatos februári időben.
De a fiú szívesen beszélt, járt ő iskolába, de nem ért az semmit, otthagyta. Nem volt senki aki leragassza a számat... mert tovább kérdezek..
Aztán miért?? Nem szeretett iskolába járni. Aszongya ,a napszámos fiú, eleinte még szívesen járt iskolába, de miután a tanító néni többször hazaküldte, már nem ment többet. Miért küldte haza a tanító néni? " na, jó nem vagyok normális...minek kérdezgetem, de megjött a válasz...mert koszos volt.
Érkezett a nagyobbik fiatalember, hozta a kenyeret. Körbeülték hárman a földön" jelzem pad is volt meg valami rozoga deszkaasztal...de nem kellett. Nekiláttak a kenyérnek csak úgy martak belőle, egy-egy jókora darabot és ettek. Felálltam és hátat fordítottam nekik, nem utálatból, csakhogy én még az életemben nem láttam éhséget ,de nem is éreztem soha, a mai napig sem. Volt annyi spontán tisztesség bennem, hogy ne nézzek oda, csak álltam az éles februári szélben háttal nekik. A félelmem is elmúlott, most már csak tiszteltem az ÉLETET:



Mire a kenyérrel végeztek, rájöttem az áthidaló megoldásra. Gyáván megfutamodok, , előbb azért fizetek, aztán elmegyek. Megbeszéltük, én távozok , bezárom a kaput, aztán ,ha végeztek elmennek .Így tettem eleinte csak kicsit siettem , aztán már tényleg futni kezdtem.
Mire beértem a házak közé egy kicsit jobban voltam, de még erősen kísértett az öregember szeme. Akkor láttam meg az asszonyt, a kerítésre támaszkodva. Volt úgy ruhástól negyven kiló, fogta a lécet, göcsörtös ujjaival, amiken meg látszott az évek során elvégzett nehéz munka. Köszöntem, ahogy illik, mire megkérdezte, nem-e láttam munkásokat feljebb a kerteknél, mert őket várja. Ő lesz a bérbeadó, meg is torpantam, hadd beszéljek vele egy kicsit.
A kerítésen túl, rendezett kert, még nincs megásva, odébb ócska kis ház, de az a bejárati lépcső csuda szépen volt megalkotva. Mindösszesen négyet lehetett rajta lépni, de azért csak tettek hozzá korlátot is oszloposat, meg a végébe egy oroszlánt gipszből. Többen lakhatták, mert a papucsok ott díszelegtek a feljárón, nem lehet csak úgy ebbe a tiszta házba belépni. A mama meg csak állt és várta napszámosokat. Vajon milyen lett az elszámolás, nem fogom megtudni, mert elegem lett az egészből.
Végre haza akarok jutni, enni, inni, mosdani és tévézni. Mert ma már semmi gondom nincs .A tévébe megnézem a főzőműsorokat , van belőle több is. Majd ott meglátom "hogy kell a tejszínes rákot ügyesen elkészíteni, meg a húsokat gondosan bepácolni .Azután szép kis „kultúrműsort” is adnak a celebek, síppal, dobbal meg agyament jelmezekkel. Megtudhatom, hogy kell tele szájjal beszélgetni, villával hadonászni, a többi meg már jön magától.

Mosolygós jó reggelt mindenkinek, így vasárnap reggel 14:30 tájékán. Nemrég érkeztem meg az űrből, ahol egy csodálatosat szeretkeztem Anettkával. Ezúttal, második űrbéli kirándulására, engem ért a megtisztelő feladat, hogy elkísérhetem a csinos műsorvezetőt. Persze nagyobb titkolózás övezte indulásunkat és ottlétünket, mint egy UFO világ-körüli útját Kistarcsa, Ócsa és Bugyi települések közvetlen érintésével új mexikói (spanyolul: Estado de Nuevo México/Méjico) landolással.



Ma reggel már biztos hallották a híradók, interpretációjában űrutazásunk kereskedelmi változatát, és abban is biztos vagyok, hogy a két konkurens bulvár napilap címlapjain is öles betűkkel látják majd: - Anettka és titkos társa szerencsésen földet értek. Természetesen a nevemet három darab „xxx” helyettesíti. Az esetleges űrlények iránt érzett tiszteletemből fakadóan skót szoknyában álcázva magam, adtam életem első interjúmat Hajdú Péternek az Esti Frizbi eheti szenzációjaként.

Közben egyfolytában csörgött a mobilom és nem fogják elhinni, nem tudtam kikapcsolni a XXI. század 3G –s, már szinte hó végén személyi kölcsönt is folyósító vívmányát, azon egyszerű okból kifolyólag mert lefagyott. Hiába nyomtam a kikapcsolás funkciót ellátó gombot, sűrű szabadkozások közepette –elnézést tényleg nem tehetek róla „jeligére a szerkesztőségbe”. Mikor már végképp nem bírtam a helyzet okozta stresszt, valaki odasúgta a fülembe: - Vegye ki az akkumulátort a készülékből … Megtettem! Mikor újból elkezdett csörögni ezek után is, már kezdtem arra, gyanakodni, hogy ez itt már csak egy földönkívüli beavatkozás következménye lehet és széles ívben, viszont annál nagyobb lendülettel szabadultam meg tőle. Olyan messzire dobtam, hogy még a koppanása megnyugtató érzését sem véltem hallani, ami újabb szöget ütött a fejembe. Talán magammal hoztam pár newtonnyi súlytalanságot a Holdról, mert tudni illik ott voltunk még pár órával ezelőtt?

És ezután jött az, aminek jönnie kellett. Csörgött a mobilom! De nem akárhogy, ugyanis a homlokomat törölgette és így szólt hozzám: - Uram, egy félórája szól egyfolytában az ébresztő órája, (persze a szundi funkciójának köszönhetően kisebb megszakításokkal). Azt még egy űrutazás után is elég hihetetlennek tartottam, hogy bármilyen modern készülékről is legyen szó, a házvezetőnőm hangjával szóljon hozzám. Arról már nem is beszélve, hogy a homlokomat is törölgeti, ezért egy belső késztetéstől vezérelve kinyitottam az egyik szememet és szembesültem a megkönnyebbülés derűs valóságával. Igaz izzadtan, vizesen és fáradtabban, mint lefekvésem előtt, de mégis a Földön, már a fogkefémmel a számban, viszont telefon nélkül, mert azt valóban eldobtam, így holnap a szervizben kezdem a napom.
Hát ilyen ez a popszakma minden szépségével és viszontagságával együtt :)

Serbán Marcell

Újra kezdődik a sárdobálás jó magyar szokásra a parlamentben. Hiszen válság már „nincs”, a fizetésével is mindenki meg van elégedve, a benzin is olcsóbb lett két forinttal, az iszap-károsultakról már nem is beszélve. Abaújszolnokon egyetlen egy embernek van bejelentett munkaviszonya. Egyes felmérések szerint sokan kenyérből nem esznek eleget, mások a házukban fagynak meg, sok gyermek csak az iskolában jut főtt ételhez.

Ehhez képest mégis más az, ami foglalkoztatja ma Magyarországot. Mi a fontosabb? Egy miniszterelnök ígérete, melyet csak be szeretne tartani, de azt, aztán minden áron, vagy az alkotmány. Pontosabban az alkotmánybírák döntésének elfogadása. Emlékeztetőül: a magánszemélyek egyes jövedelmeinek különadójáról is rendelkező pénzügyi csomagot augusztus 13-án hirdették ki a Magyar Közlönyben, ám a végkielégítéseket - beleértve a természetbeni juttatásokat - sújtó elvonásokra vonatkozó szabály csak október 1-jén lépett hatályba, attól kezdődően az elbocsátott dolgozót megillető járandóságok kétmillió feletti része után megállapítandó 98 százalékos adót a munkáltatónak le kellett vonnia. Aki végkielégítés címén ennél korábban jutott nagyobb összeghez, annak az adófizetési kötelezettséget október 31-ig önbevallással kell teljesítenie.

Nahát … Hányan az olvasók közül keresnek többet kétmillió forintnál? Bocsánat, havonta! Ha igen minden tiszteletem az övék, mert biztos vért izzadnak érte. Ha nem és mégis, akkor nagyon rossz lehet a lelkiismeretük, már ha egyáltalán van nekik olyan. Majdnem elfelejtettem: tisztelet a kivételnek, de az olyan ritka, hogy már azt a bizonyos szabályt is alig erősíti. A kérdés inkább azoknak érdekesebb akik nem keresik meg a negyedét sem, ahogy a végkielégítés fogalmát is csak hírből ismerik. Ők szavaztak és nem alkotmánybírákra, hanem pártokra, azok ígéreteiben bízva. Arra szavaztak, hogy az a temérdek eltékozolt közpénz végre valahára, ha csak egy töredéke is de visszakerül oda, ahova Ők eredetileg befizették és nem lesz több ilyen. Milyen? Hát olyan, hogy valaki egy hónappal nyugdíjaztatása előtt kirúgatja magát, hogy jó-erkölcs ide vagy oda, de törvényesen fel vegye a több tízmilliós végkielégítését, abból a közpénzből amit adónak neveznek és tőlünk vonják, rajtunk hajtják be. Ha valaki vesz egy liter tejet háromszázhúsz forintért, máris befizetett nyolcvan forintot ÁFA címszó alatt a már megadóztatott béréből. És akkor most azt várják tőlem, hogy azokat sajnáljam, akik kétmillió forint fölött keresnek és ha ne adj isten megszűnne a munkaviszonyuk elesnének további több tízmilliótól? Bocsánat nem megy!



Jogos viszont azok aggálya is, akik, ha valaki egyszer lop az mindig lop, sémára alapozva, attól tartanak, hogy, ha ezt megteheti a Fidesz akkor mi az amit nem? Szellemesen fogalmazott Vóna Gábor ma: „ Minden úgy lesz ahogy a Fidesz akarja. Hanem, akkor az első mondat lép érvénybe” Oda is ítélném a pontot, ha nem pont erről az esetről lenne szó. De könyörgöm, Angelina Joliet Magyarországon csapják be másfélmillió forinttal, tele van a börtön köztörvényes politikusokkal, akkor legalább mentsük a mundér becsületéből ami még menthető alapon, ne essünk egymás torkának ismét a világ színpadán, mert már én szégyellem magam mások helyett és nevében.

Először is szeretnék mindenkitől elnézést kérni, azért a pár hétért, amit kihagytam misztikus naplómból. Beteg voltam. Ilyen egyszerű menti ki magát Havas Henrik. Én még beteg sem lehetek, legalábbis publikusan, mert akkor, a környezetemben lévőket juttatnám előnyhöz. Ha meg azt mondom, nem voltam itthon, forgattam, szellemi párbajt vívtam Szili Katalinnal, vagy az amerikai vízumkérelmemet intéztem, megint kilóg a lóláb. Így, fájdalom, de be kell érnetek ennyivel:

"Van úgy, hogy találkozunk valakivel, talán sohase láttuk addig, de alighogy rápillantunk, érdekel, még mielőtt egy szót is váltottunk volna."

Fjodor Mihaljovics Dosztojevszkij (1821-1881) orosz regényíró, elbeszélő

Mind a mai napig nem hagy nyugodni egy gondolat, pedig a gyökerei, sok-sok* év távlatából táplálkoznak. Vizsgaidőszak, talán harmadév vége lehetett, de erre már nem mernék megesküdni. Helyszín, egy metrómegálló. Megláttam valakit. Olyan gyönyörűt, tökéleteset, még addig és azóta sem, soha-soha! Földbegyökerezett lábakkal, csak álltam és olyat éreztem… - engedjetek meg nekem egy szóbotlást; „amilyet még sose nem”. Csak álltam, bámultam és közben olyan melegség járta át a hasamat, hogy az már három egymásra tett villanypárna becsületére is válhatna, minden szuggesztív PR-kampány nélkül. Egy pillanatra lehunytam a szemem és átadtam magam a pillanatnak. Mire magamhoz tértem, már csak az ajtók csapódását követő, távolodó metrószerelvények egyre halkuló morajának intimitása vett körül. Aztán, mintha egy áramszünetből, hirtelen magához tért élő rádióadás zsivaja, éledezni kezdett körülöttem a világ. Persze addigi életem egyik meghatározó pillanatának értelmi szerzőjét, már sehol sem láttam. Egész napomat ébren álmodtam át és a reggeli ébredésem után is valaki más nézett vissza rám fogmosás alatt a fürdőszobám mosolygós tükréből. Másnap egy órával hamarabb, már ott szobroztam a metrómegállóban, különböző jópofa szövegeket latolgatva, arra az esetre ha… Ha mégsem, abba bele sem mertem gondolni…
Éreztél már olyat álmodban, hogy ott állsz a vonatsíneken, tudod, látod a közeledő, zakatolva dübörgő végzetedet és nem bírsz elrugaszkodni? Nekem a valóságban is volt szerencsém mindezt átélni. "Maga a tökély" jött, röpke flört ízű mosollyal a szája sarkán, még egy hosszú éveken keresztül visszaköszönő "helló-t" is mondott, majd beszállt egy hozzá közel eső fülkébe. - Figyelem, az ajtók záródnak végszóra, örökre kilépett az életemből. Csak néztük egymást, amíg az alagút sötétsége el nem vágta életem talán "legboldogabb?" filmkockáját. Soha nem láttam többé. Mindmáig, nem is meséltem erről senkinek. Évekig reménykedtem, hátha még is… De nem. Talán most!? Mert a remény hal meg utoljára, állítja a közhely. Ha ezt az írásomat véletlenül, pont "Ő" olvasná,… Hát…? Nem vagyok benne biztos, hogy heurisztikus**rohamot kapnék. És még mielőtt félnótásnak titulálnátok, csak még egy, de egyben záró gondolat. Találkoztam valakivel***!



- ragadjátok meg a pillanatot, mert a sors makacs és az elmulasztott
pillanat sosem tér vissza

*  Kettő is lehet sok, pláne ha  fájós fogakról van szó és 200 is lehet kevés főképp, ha forintról beszélünk (mindezt azok kedvéért akik számolgatásra adnák a fejüket, korom meghatározása érdekében)
„Serbán Marcell” Média vállalkozó, és egy nagyon derék ember fia, kinek anyja a legcsodálatosabb teremtés a földön

** A sziciliai Szirakuza városában született és élt, itt is halt meg. Egy csillagász fia volt. Egy ideig Alexandriában tartózkodott, ahol barátságot kötött ERATOSZTHENÉSZ-szel és két másik matematikussal. Velük levelezésben maradt és felfedezéseit mindig közölte velük. A hidrosztatika első törvényére a városi közfürdőben jött rá. Ennek annyira megörült, hogy meztelenül kiszaladt az utcára és azt kiabálta, hogy "Heuréka, heuréka!" (Megtaláltam, megtaláltam!) Innen ered a felfedeztetéses tanítási módszer heurisztika neve.

 Arkhimédész (Kr. e. 287—212): görög matematikus, fizikus, mérnök.

*** Te kis kíváncsi !!!

 

Tegnap egész áldott nap vártam a szerencsémet. Aki olvasta az előző bejegyzésemet annak nem kell részleteznem miért. Az eredmény: ha tudathasadásban szenvednék és rögtön három személyiség is lakózna bennem, akkor a következő kép tárulna az olvasó elé:


- A pesszimista énem: - Szánalmas védekező mechanizmusa az emberi agynak, arra az esetre, ha valami kellemetlen történne vele. Ugyanis, ha azzal vigasztalom magam, hogy egy a figyelmetlenségem okozta rossz élményt, egy pozitív reményhez, ígérethez kötött dolog követi majd, már nem is tűnik az egész olyan szörnyűnek. De azért pesszimista az, akiből hiányzik a derűlátás, hogy ne tudja a helyzetet így felfogni. Ráadásul két zavaró tényező is piszkálja a negatív ember fantáziáját. Először is hogy lehettem olyan hülye, hogy nem néztem a lábam alá és milyen büdös is tud lenni az a bizonyos „kutyaszerencse”, amely pont az én lábam alá tudott kerülni. Nem más lép bele, pont én! Egy eszmetársítás folytán, még Rejtő Jenő kedvenc káromkodása is eszembe jut ilyenkor: „- hogy vajon miért nem üt el egy ilyen kutyát kölyökkorában egy villamos”. Most az amúgy is pár kurta órácskára tervezet pihenésem helyett, takaríthatok, még a mosógép szolgálatait sem vehetem igénybe s mindezt a drága alvásidőmből rabolta el az a semmirekellő eb. Semmi garanciát nem látok, arra nézve, hogy mitől nem fog holnap ugyanez előfordulni. De a világ ebben az esetben sem dőlhet össze, ezért, segítségemre jön az oly kézenfekvő, a hibájukat el nem ismerni akaró emberek fegyvere, a helyzet átértékelése az önmegmagyarázás kényelmes módszerével. Első számú szabály – én nem lehetek hibás. Ennek tükrében, nem is vagyok hülye, csak fáradt. Figyelmetlen sem voltam csak a szememet megerőltethettem a fáradhatatlan munkában. Nem fordulhat velem el? ilyen többet, mert a következő nagytakarítás alkalmával, nyitva felejtem a bejárati ajtót, ahol, az amúgy is eltűnésre hajlamos eb végérvényesen, úgy elkóborol az életemből, hogy sosem talál vissza.


egy pesszimista szemszögéből nézve a dolgokat ...


- Az objektív énem: - Így jártam! Ez van, ezt kell szeretni és ha már így alakult essünk minél hamarabb túl rajta, mert hulla fáradt vagyok és holnap sok munka vár rám. Életem párja kicsit pampogott, na bummm… holnapra megnyugszik. Bűz!? Hát nem lehet a kutyapiszoknak vanília illata. Szerencse? Ugyan-ugyan! Majd megcsinálom magamnak, semmi esetre sem várok arra, hogy egy büdös cipőtalp majd meghozza.


- Az optimista énem: - Ami leginkább jellemző rám. – Minden rosszban van valami jó! Ha ebből az aspektusból nézem, egy nagy fhuuu… után meg jobban is aludtam, mert tudtam értékelni a „szűz” levegőt, arról már nem is beszélve, hogy néha, milyen jót tesz az emberrel, ha teljesen egyedül veheti igénybe egy franciaágy zavartalan nyugalmát. Másnap nem volt ugyan ötösöm a lottón, viszont egy cserép sem esett a fejemre valamelyik elhanyagolt háztetőről, ahogy különösen rossz élményem sem volt. BKV sztrájk sem akadályozott a közlekedésben, ugyan jövő hétre ígérik, de addig még sok víz lefolyik a Dunán. Mindent összevetve, lehet, hogy mégis egy szerencsésnek mondható napom volt?

"... a hitványság és a kiválóság által különbözik minden jellem..."
Arisztotelész
(i.e. 384-322)
görög filozófus
Még jó pár évvel ezelőtt történt az eset, ami valamilyen véletlen eszmetársítás folytán jutott eszembe ma reggel. Akkoriban egy kisebb csoport élén álltam. Ez annyit jelent, hogy az anyagi jólétük, függött a döntéseim józanságától. Nem kis felelősség, holmi tollvonásokkal, vagy kiejtett szavakkal, mások „zsebében kotorászni”, lássuk be.
Sokan misztifikálják, az üzleti világ rejtelmeit, éveken keresztül, oktatják egyetemeken és különböző pénzhajhász tanfolyamok is tőkét kovácsolnak, abból, hogy papírra írják „- üzletember lettél” végezetül, középre igazítva, vastag betűkkel formázva a fejléc közepét, még egy Diploma felirattal is ellátják. Előszeretettel alkalmazzuk a mai világban a menedzser, referens, irodavezető, asszisztens jelzőket is, mert olyan szép a csengésük. Mit tehetünk? 2010-et írunk és követve az irányelveket,nekem is azt kell mondanom, hogy most ez a „trend”. Szegény Kabos Gyula megfordulna sírjában a „sales manager” titulus hallatán. Szinte látom lelki szemeim lelőtt, ahogy a tőle megszokott bájos értetlenséggel, kérdezi: - Hogyan kérem? – minek is tetszik lenni?
Én mindig is az egyszerűség híve voltam. Van egy bevétel, adott egy kiadás és a kettő közti különbözet. A nyereség, vagy a veszteség! Biztos most sokan közületek, felhördülnek, és azt mondják, hogy ez azért nem ilyen egyszerű, pedig szerintem így van. Ha egészséges az egyensúly a két alappillér között, akkor ott már nagy baj nem lehet.
Szóval ott tartottam, hogy egy vállalkozás élén, meglehetősen fiatalon, voltam kénytelen meghatározó, felelősségteljes döntéseket hozni. Több alkalommal is szembesülnöm kellett századunk egyik legújabb, meghatározó vívmányával, a gerinctelenséggel egybekötött folyékony hazugsággal, amely technikát néhányan oly tökélyre fejlesztettek, hogy az már becsületére válna még magának Mühlhausen bárónak is. Kedvenc miniszterelnökünkről már nem is beszélve, de ez utóbbi esetben azért vannak fenntartásaim… Mint ahogy ez már csak lenni szokott a húsosfazék közelében, aki közelebb van annak nagyobb a hasa, alapon az egyik versenyző lopott. Amikor kérdőre vontam persze hazudott, mint a vízfolyás és annak bizonyítása érdekében, hogy miért is nem lehetett Ő a tettes, olyan megrendíthetetlenek tűnő alibivel állt élő, hogy azt még a nemzeti nyomozó iroda is vígan elfogadta volna. Utálom, ha hülyének néznek, ezért nem hagyott nyugodni az eset. Majdnem kétheti fáradtságos munkámba tellett, de megfejtettem a rejtvény pályázatot. Mivel egy második versenyző is érdekelt volt az ügyben ezért mindkettőjüket berendeltem az irodámba. Galád módon megkértem őket ismételjék már el még egyszer, hogy is történt a dolog, mert már nagyon rég volt és egy apróságon úgy érzem átszaladtam. Mindketten egyformán bűnösök voltak. Az alibivel rendelkező vette át a szót, a másik hallgatott. Végighallgattam a már jól ismert mesét, szinte a korábbival vesszőre megegyező második változatát, majd rápirítottam, de (mostani fejemmel már azt mondom, hogy szégyenszemre) olyan cinizmussal egybekötött gúnnyal, hogy mind a mai napig szégyellem magam érte. Megbukott. Soha nem felejtem el azt a rákvörös fejét, azt a „behúzott farkat”, azt a megalázott kivert kutya arckifejezést, amit akkor láttam utoljára életemben. Diadalmaskodtam, egy csaló felett. Diadalmaskodtam egy embertársam felett… És akkor életemben először éreztem meg a dekadencia ízét. Olyan üresnek éreztem belülről magamat, hogy arra nincs kifejezés. Nem az embert sajnáltam, hanem magammal nem voltam kibékülve. Becsapva éreztem magam. Sikerélmény helyett, csak egy nagy ürességet éreztem magamban. Diadalmaskodtam, de milyen áron? És mit értem el vele? Több mint tíz éve történt az eset és még mindig rossz kedvem lesz tőle, ha eszembe jut.


mikor az ember egyedül marad a gondolataival ...

Úgy tartja a mondás, hogy halottról vagy jót, vagy semmit. A szerkesztő urak vélhető engedelmével én inkább így mondanám: - Halottról, vagy jót vagy, vagy reklámot… de csak burkoltan, a média tőrvények szigorú betartásával . A reklámokra vonatkozó szabályok mellett, nem tudok elmenni, anélkül, hogy fel ne állna a szőr a hátamon. Nevetséges! Egy televíziós riport során, hatalmas mozaik kockákkal a hátukon és homályos foltokkal a mellkasukon, nyilatkoznak kis-hazánkban a sztárok, ha ne adj isten azt a hibát követik el, hogy feliratos öltözékben jelennek meg. Ez alól csak az öltönyösök mentesülnek, persze itt is akad kivétel. Egyszer az egyik legnagyobb „sztár” ráadásul nem is magyar elkövette azt a hibát, hogy öltönyben ugyan, de ölbe tett kézzel válaszolt a riporternek. Valószínűleg „sietség” okozta bolond hóbort következtében … (no comment) hazánk kiemelkedő egyénisége Fekete Pákó elfelejtette levenni a zakója bal alsó karjára fércelt HUGO BOSS címkét. A tévé társaság szemfüles korrektorainak figyelmét viszont már nem kerülte el, de valami okból kifolyólag rosszul sikerült a márkajelzés olvashatatlanná tétele, mivel szegény afroamerikai fiú, úgy nézett ki, mint akinek a moly rágta ki a ruházatát.




Egy másik, felháborító eset: Az RTL Klub XXI. -ik század, vagy Házon-Kívül adásában, nemrég azt vizsgálták, hogy 17 fajta ásványvízből, melyik mit tartalmaz, valós adatokat tüntettek-e fel a címkéken ...stb. Az eredmény megdöbbentő volt. Csak három, termék volt ütötte meg a mércét, de mérgező is akadt köztük. Természetesen azt, hogy melyik az a három, ami nem mérgező, a reklámtőrvények értelmében, már nem árulták el ... Hát ne üsse meg az embert a guta!?
No de térjünk vissza a neves divattervező sírjához. A minap egy felelőtlen lépésre szántam el magam. Életemben először pusztán kíváncsiságból kimentem a kínai piacra. Felejthetetlen élményben volt részem, annyi szent. Hallottam már sok mindent eme nemes intézményről, de saját szememmel szerettem volna meggyőződni mindenről . Azt mondják, hogy a Beverly Hills -i Rodeo Drive a csúcs és amelyik márka ott nem képviselteti magát az nem is számít. Úgy látszik ők még nem hallottak a hazánk „büszkeségéről” a kőbányai piacról. Szegény néhai olasz-amerikai divatmágnás ha tudná, hogy legalább ötven képviselete van Budapest egyetlen kerületében, biztos megfordulna sírjában haránt, örömébe… Hugo Boss sem panaszkodhat, ahogy Dolce Gabbana sem, Gucciékról már nem is beszélve. Armaniék viszik a pálmát, ugyanis a több ezer „butik” minden másodikában kaphatóak a termékeik, még olyanok is, amelyek kizárólag a brandépítés célját szolgálják. Nem fogják elhinni, de még Armani írható DVD lemezt is kínáltak, potom hetven forint per darabáron.
Ugye hallottunk már lottó turizmusról Szegeden, szex turizmusról Tájföldön? Ha tudná Stallone, itt milyen olcsó a Cartier, Breitling és a Rolex, akkor biztos ide járna vásárolni és sűrűbben sütné el a városligeti luftballon madzagára csomózott rolex órás trükkjét. Csak azok kedvéért ,akik lemaradtak róla: miután vásárolt pár darab színes gázzal töltött lufit, Mr. Ramboo ráerősítette karóráját a színes gömböket féken tartó zsinórjára, majd elengedte és közben szerényen, kevés olasz akcentussal amerikai angolsággal megjegyezte: - Hogy repül az idő… Mondanom sem kell rögtön belopta magát több száz ember szívébe, akik kenyérből nem esznek eleget, nem hogy több tízezer dolláros órákat eregessenek papírsárkány helyett. Most így utólag visszaemlékezve eme nemes gesztusra, megfordul a fejembe, hogy nem járt-e már jóval előttem Sly Kőbányán.





De nem csak „márkás” termékeket kapni a piacon. Körsétám során legalább tízszer súgták bizalmasan a fülembe: számla? Először nem értettem a dolgot, hiszen nem vásároltam semmit ezért úgy véltem biztos csak félreértésről lehet szó. De nem! Kérdésemet, (- parancsol? ) kimerítő és félreérthetetlen magyarázat követte. Áfás számlát kínáltak megvételre, majd csak megegyezünk áron, amit „isten bizonyra” le tudok írni az adómból, de ha bármely területen elmaradt volna a képzésem, pillanatok alatt kiállítanak, egy diplomát is legyen az orvosi, jogi, vagy közgazdasági. Jogosítványból sem volt hiány. Fő specialitásuk az államilag elismert nyelvvizsga, akár japán nyelvről is, no meg az érettségi. Úgy látom Sipos Jenő, a Vám- és Pénzügyőrség Országos Parancsnokságának szóvivője még nem vette górcső alá országunk eme hamisan csillogó gyöngyszemét.

De ez nem az ő hibája;
Ő magyarnak születék,
S hazájában ősi jelszó:
„Ej, ráérünk arra még!”

(Pest, 1847. november.) Petőfi Sándor


És újra itt a „mindenki kedvence” péntek reggel. A mondás szerint, ha kutyapiszokba lépsz szerencséd lesz. Budapest, leginkább belvárosában, fordított a helyzet. Annak van szerencséje, aki nem lép bele. Ez így mind rendben is van, legalábbis hőn szeretett főpolgármesterünk szerint, mert ha nem akkor biztos tenne is valamit ellene.



De hogy az ember, ha belép, a saját hálószobája ajtaján, tapogatózva a villanykapcsoló után és már meg is történt a „baj” az már mégis csak sok! Arról már nem is beszélve, ha mindezek felett, ráadásul szórakozott is, mert ekkor jut az eszébe, mi mindent felejtett még kint, úgy négy szoba távolságnyira. Villany lekapcs, nehogy élete épp aktuális, de biztos nem végérvényes párját felébresztve azzal a kérdéssel találja magát szembe, hogy - merre jártál ilyen későn drágám…? Lábujjhegyen, át különböző helységeken, gyanútlanul mit sem sejtve magához veszi mobil telefonját, amit minden áldott este rendszeresen kint felejt és már indul is vissza a jól megérdemelt pihenés érdekében a hálóba. - Képzeld csak el a helyzetet! Óvatosan leülök az ágyszélére, elkezdek vetkőzni és orvul megcsap a bűz. Előtted van? Lassan oszlik a köd, kristályosodik a helyzet és eljut a tudatomig, mi is történt. Beleléptem a szerencsémbe. Eszem ágába sem jut, hogy minden bűn forrása a hálószobám ajtajától úgy fél méterre henyél továbbra is rendületlenül. Ezért azzal a gondolattal a fejemben, hogy Demszky ugyan várhat a szavazatomra, csak ne kelljen addig fél lábon állnia, mert a végén még a „Stockholm szindróma” áldozataként meg is sajnálom, újfent átmegyek a négy helységen, ezúttal cipő nélkül. Szégyen vagy sem, lustaságom erőt vesz a lelkiismeretemen, - Mint elátkozott királyfi Túl az Óperencián - Pató Pál úr mondásával szívemben - „Ej, ráérünk arra még!” elodázom a cipőtisztogatás gondolatát és méla undorral rakom ki a kertbe. Ismét a hálóban. Vetkőzök tovább és szomorúan tapasztalom, hogy szerény hajlékomban állandósult a bűz. Annyira jó kedvem lett, hogy rögtön eszembe jutott a 4–es metró… Nincs mit tenni, szellőztetek. Az ágy másik sarka megmozdul és cinikus hangnemre vált: - Mi van drágám, nagytakarítást csinálsz hajnalok hajnalán? Amúgy, hány óra van és hol voltál eddig? És mi ez a bűz… ? Az ágy másik sarka felül. – na még csak ez hiányzott - nagy-villany felkapcs. Szembesülök a valósággal. Egy nagy adag szétlapított kutyaszerencse maradványai a szoba közepén és annak szerényebb változatai, további négy helységen át ki a kertig. Az ágy másik sarka most már csípőre tett kézzel áll és elképedt arckifejezéssel sziszegi: - Légy szíves és csinálj valamit! Gondoltam nem fokozom tovább a hangulatot, kitérve arra az apróságra, hogy egész nap nem voltam itthon és „harmonikusnak” nehezen mondható kapcsolatunk három alappillére közül az egyik, a nincs kutya a házban, csak a kertben, című fejezet. Inkább megadom Pató Pál úrnak ma éjszaka a lehetőséget történelemírásra Petőfi mester helyett, így azonnali hatállyal szerencsetakarításba fogtam. Még mindig jobb, mint holmi indiszkrét kérdések elől elegánsan kitérni alapon, követve a nyomokat elhagytam a helyszínt, felmosóval a kezemben, ami dolga végeztével a cipő mellett kötött ki a kertben, én meg a vendégszoba, még szűz légterében zártam a napot.


„A lélektani magyarázat szerint a Stockholm-szindróma a védekezés egyik formája. Az áldozat jól tudja, hogy sorsa fogva-tartójának a kezében van, ezért megpróbálja elérni, hogy az illető elégedett legyen vele, mert így talán több esélye van a túlélésre „

Ezt a bejegyzésemet Tímea Csabai 2010. május 21. napjának szebbé-tétele céljából írtam. Serbán Marcell

"Nem tudom, mit rejt a sorsod,
mosolyt hoz-e vagy könnyeket.
Tanuld meg hát feledni a rosszat,
s őrizd meg a boldog perceket."

Ernest Hemingway (1899-1961) amerikai regényíró és novellista.

Talán ez a pár sor tükrözné legjobban ma reggeli hangulatomat. Persze a boldog percek alatt sosem jut az ember eszébe, hogy ezeket, egy a napjainkban divatossá vált kifejezéssel élve, merevlemezen tárolja. Meg merném kockáztatni azt is, hogy az adott pillanatban nem is vagyunk boldogságunk tudatában, ezért el kell telnie egy bizonyos időnek, hogy ráeszméljünk, milyen boldog perceket is éltünk át. Ha pár szóban elemeznem kéne Hemingway idézetét, akkor így tenném:

- Egy briliáns elme hagyatéka az utókorra, amely a maga nemében, szerény négy sorában, több tucat regény tartalmát foglalja magába és egy egész élet racionálisan optimista filozófiáját öleli át. Sokkal boldogabb lenne az ember élete, hogyha az a bizonyos ”ráeszmélési idő” nem hetvenéves korunkig tartana, hanem leszűkítenénk, mondjuk a reggeli ébredés utánra.



Hát ez futott át ma reggel az agyamon teaszürcsölgetés közben és gondoltam megosztom veletek. Akit sért a tegeződő forma, az a Orbán Viktor portájára vessen először követ, csak utána rám, hiszen jómagam is elfogadtam rohanó világunk eme, nem mindig hagyománytisztelő tendenciáját. Tudom sokan közületek, most azt mondjátok, tegeződés, magázódás, boldog percek, mind mit sem ér, ha holnap nem tudom befizetni a gyerekem nyári táborát. Sőt! A vonaljegy, a benzin sem lesz olcsóbb, a gázolajról már nem is beszélve. Viszont, ha amin magam nem változtathatok, azon nem is idegeskedek irányvonalat követem, a dühösségem által elrabolt időmet munkám minőségének javítására szánom és szeretteimre fordítom részben, akár csak egy jó szó, egy mosoly erejéig, higgyétek el nekem meg fogja hozni a gyümölcsét.
Azok számára, akik a fenti sorok mondanivalóját túlságosan is idealistának tartanak, ajánlom a tegnapi blog bejegyzésem második illetve harmadik bekezdését.

Az bemutatkozásról már ejtettünk szót korábban, ezért most nem is taglalnám bővebben, ezzel kapcsolatos nézeteimet. Egyet viszont szeretnék előre leszögezni. Ne várja senki tőlem azt
a sablonok és korlátok közé szorított prototípus blog formát, miszerint:

- ma korán ébredtem, mert Lóri papagájom kificamította a bal bokáját, ezért a Lehel úti állat kórház várójában kezdtem a napomat. Ott szóba elegyedtem Klárikával, aki mint utóbb kiderült
törzsvendége immáron fél éve a klinikának, ugyanis lélekbúvár szolgáltatást vesz igénybe, labilis idegrendszerű, depressziós ölebe kezelése céljából, heti két-három alkalommal. A doktor szerint
a hétköznapi stressz, minden bajának okozója, amit nem győz hangsúlyozni minden kezelés végén, 4700 plusz ÁFA –ért.



Persze a szuggesztív placebo elemekre épülő kezelés zárómondata, ami inkább
a gazdinak szól, mint a „betegnek” mindig ugyan az. Már látom az alagút végét, kitartás, kímélje kedvencét a váratlan stresszhelyzetektől, jövő hét hétfőn találkozunk. Na, most már be is fejezem drágáim, mert nagyon fárasztó volt a napom, amúgy Lórika lábadozik, nagyobb volt az ijedtség, mint a baj, de azért nekem is vissza kell mennem kontrollra mához egy hétre. Puszika nektek, meg minden, meg ilyenek, meg mindenhova és ígérem, holnap részletesebben be fogok számolni
Lórikám egészségi állapotáról

Ezt a blog bejegyzést nem is olyan rég olvastam, ha nem is ebben a megfogalmazásban, de azt a huszonhét helyesírási hibát leszámítva, gyakorlatilag tartalmi eltérés nélkül. Mondanom sem kell, hogy a „sztárblog” tollba mondója, hazánk egyik közkedvelt valóság showjának a becenevét viselte. Glóriát ugyan nem véltem felfedezni a feje fölött, de ezek után már semmin sem csodálkoznék… Persze tisztelet a kivételnek, ha másért nem is, legalább az illendőség kedvéért. Úgy érzem egy ilyen magasröptű írásnak nem is találhatnék jobb befejezést, Mint: - Jó éjt kedves naplóm, Puszika nektek, meg minden, meg ilyenek, meg mindenhova. Na csá csumi csá!

PS. Az utolsó mondat vesszőkiosztásában egyáltalán nem vagyok biztos, viszont az „ijenek” pontos j-ben annál inkább.

Miként máshogy is foghatnék neki, mint azzal, hogy bemutatkozom. Hm… már rögtön az elején egy anomália! Hosszú évek óta már, a bemutatkozást, mint fogalom megutáltam több okból kifolyólag is. Elsősorban azért mert az „elvárt – kötelező” kategóriába sorolandó tevékenység. Hogy politikailag független színben tüntessem fel magam, nem nevesítem a mostani parlamenti elitet, de az „elvárt” szóról csak is az adó jut eszembe, így felnőtt fejjel. Mert gyermekkoromban elvárták, hogy jól tanuljak, később a sport terén a jó teljesítményt, az esti lefekvésről már nem is beszélve, mikor otthon elvárják egy fárasztó nap után házastársi, hitvesi, párkapcsolati kötelességeidet, a bizonyos „drágám, úgy fáj a fejem” szlogen nélkül, mert az már túl átlátszó. Másodsorban a „kötelező”, mint olyan… zavar benne, de nagyon! Mi az, hogy kötelező!? Nekem, ennek mindig olyan szaga volt, mint amikor megmagyarázzák a hóembernek, hogy jót tesz neki a meleg, persze a kellő vehemenciával, ha kell érzelmi zsarolással, de addig-addig míg szegénynek még lelkiismeret furdalása is lesz, ha nem teljesíti a „kötelességét”. És akkor még nem is ejtettünk szót arról, ha valaki közismert. Ha azt mondom XY… vagyok, valahogy olyan hülyén érzem magam, mert úgy is tudja ki vagyok, ha meg nem teszem, másnap az index egyik szemfüles újságírója, biztos nem hagyja ki: - XY… bunkó, vagy talán csak szórakozott…!? - felcímmel. Összegzésképp én személy szerint a bemutatkozást egy adekvátan dekadens protokolláris kezdeményezésnek tartom, amelynek megítélése szoros kapcsolatban áll az ember adott pillanatbeli hangulatával. És ha már ilyen jól megismertük egymást, így első elmélkedésemnek köszönhetően, be is fejezem mára, ugyanis egyszer véget kell érnie mindennek :)