Részlet a lassan készülő könyvemből:
Lassan elmúlt február is , megenyhült az idő ,most már ideje a kiskertet gondozni .Nosza, kimegyek napszámost keresni. Pocsék hideg szél fújt, de ha már elindultam, végeznék is valamit. Ügynökség, megadom a címet és már el is van intézve:
Már vártak odabenn a zárt kapu mögött, kicsit meg lepődtem, de azért én rendesen kinyitottam a kaput, kulccsal, az embereket meg nem kérdeztem, hogy kerültek beljebb. A három férfi közül az idősebb, belekezdett a mondókába, miszerint ők ásni jöttek, és már mutatta is az ásóját. Nem volt csak egy, de mindhárman dolgozni akartak. Ami a munkadíjat illeti, a szokásos összeget kérték, beleegyeztem, bárki ennyiért csinálta volna meg. Szólni amúgy sem mertem volna, részint, még magamhoz sem tértem a meglepetéstől, szó szerint elfogott a félelem.
Elindultam a kis faház felé, hogy előszedjek még két ásót, hogy a másik két férfi is tudjon dolgozni, ámbár az egyiket még gyereknek néztem. Az is volt, már néhány mozdulat után elkezdett lihegni, de a cigit csak nem vette ki a szájából lehet, hogy most először dolgozott. Annyi baj legyen, az apja, mint mondotta volt, fél szemére nem látott, de erre magamtól is rájöttem, mert egy fehér folt lepte be a fél szemét. Említette, hogy most szabadult a sittről, amilyen könnyelmű vagyok még meg is kérdeztem, miért.
Megmondta, verekedésért, nem lehetett egy sima ügy, ha négy évet ült érte. Láttam már rajzfilmet, amelyikben a kisegér látványosan remegett, hozzám képest feledhető epizód...Még megfejeltem a kritikus helyzetet, egy agyament kérdéssel.. miszerint ...megkérdeztem a nagyobbik fiút '" hogy van?. Mi jött rám, nem tudom, de kaptam választ ...éhesek vagyunk.
Adjak valami pénzt, mert ő most elmegy kenyérért. Nem tudtam mit mondjak, előszedtem a táskámat. mindent kiborítottam belőle és felajánlottam minden pénzt, ami nálam volt, ami még benne volt csak iratok, kulcsok, nem érdekes….. De az volt, mert a napszámos pont egy kenyér árát kérte el és már el is tűnt. Gondoltam, eggyel kevesebben vagyunk, most megoldom a kellemetlen helyzetet. Elmondtam, hogy a munkából elég volt, menjenek békével, Természetesen kifizetem napszámot, ennyi pénz van nálam összesen, de azt mind odaadom. De nem kellet nekik, egy kicsit azért pihennének, míg a fiú visszajön az étellel. Adjak addig egy kis vizet. Valami ásványvizes palackokat találtam a fabódéban, amiben még volt valamennyi víz. Leültünk a padra, a fiú meg én, az öreg a földre ült,... februárba a vizes földre.
Aztán elmondta, hogy az ásót bérelik, az árát is meg kell fizetni az öregasszonynak, majd hazafelé menet. Megint sokat beszélek... Megkérdem, hogy van ez a bérbeadás? Hát dolgozhatnak vele, de délre fizetni kell. Megmondta az összeget, majd elájultam. Hogy volt valakinek mersze egy ilyen alkut kötni??? Aztán még tovább beszélek '" én agyament...megkérdem a fiútól, hogy elvégezte már az iskolát??? Mi vagyok én szociológus, ahelyett hogy kushadnék, még faggatózok itt a huzatos februári időben.
De a fiú szívesen beszélt, járt ő iskolába, de nem ért az semmit, otthagyta. Nem volt senki aki leragassza a számat... mert tovább kérdezek..
Aztán miért?? Nem szeretett iskolába járni. Aszongya ,a napszámos fiú, eleinte még szívesen járt iskolába, de miután a tanító néni többször hazaküldte, már nem ment többet. Miért küldte haza a tanító néni? " na, jó nem vagyok normális...minek kérdezgetem, de megjött a válasz...mert koszos volt.
Érkezett a nagyobbik fiatalember, hozta a kenyeret. Körbeülték hárman a földön" jelzem pad is volt meg valami rozoga deszkaasztal...de nem kellett. Nekiláttak a kenyérnek csak úgy martak belőle, egy-egy jókora darabot és ettek. Felálltam és hátat fordítottam nekik, nem utálatból, csakhogy én még az életemben nem láttam éhséget ,de nem is éreztem soha, a mai napig sem. Volt annyi spontán tisztesség bennem, hogy ne nézzek oda, csak álltam az éles februári szélben háttal nekik. A félelmem is elmúlott, most már csak tiszteltem az ÉLETET:
Mire a kenyérrel végeztek, rájöttem az áthidaló megoldásra. Gyáván megfutamodok, , előbb azért fizetek, aztán elmegyek. Megbeszéltük, én távozok , bezárom a kaput, aztán ,ha végeztek elmennek .Így tettem eleinte csak kicsit siettem , aztán már tényleg futni kezdtem.
Mire beértem a házak közé egy kicsit jobban voltam, de még erősen kísértett az öregember szeme. Akkor láttam meg az asszonyt, a kerítésre támaszkodva. Volt úgy ruhástól negyven kiló, fogta a lécet, göcsörtös ujjaival, amiken meg látszott az évek során elvégzett nehéz munka. Köszöntem, ahogy illik, mire megkérdezte, nem-e láttam munkásokat feljebb a kerteknél, mert őket várja. Ő lesz a bérbeadó, meg is torpantam, hadd beszéljek vele egy kicsit.
A kerítésen túl, rendezett kert, még nincs megásva, odébb ócska kis ház, de az a bejárati lépcső csuda szépen volt megalkotva. Mindösszesen négyet lehetett rajta lépni, de azért csak tettek hozzá korlátot is oszloposat, meg a végébe egy oroszlánt gipszből. Többen lakhatták, mert a papucsok ott díszelegtek a feljárón, nem lehet csak úgy ebbe a tiszta házba belépni. A mama meg csak állt és várta napszámosokat. Vajon milyen lett az elszámolás, nem fogom megtudni, mert elegem lett az egészből.
Végre haza akarok jutni, enni, inni, mosdani és tévézni. Mert ma már semmi gondom nincs .A tévébe megnézem a főzőműsorokat , van belőle több is. Majd ott meglátom "hogy kell a tejszínes rákot ügyesen elkészíteni, meg a húsokat gondosan bepácolni .Azután szép kis „kultúrműsort” is adnak a celebek, síppal, dobbal meg agyament jelmezekkel. Megtudhatom, hogy kell tele szájjal beszélgetni, villával hadonászni, a többi meg már jön magától.
