"... a hitványság és a kiválóság által különbözik minden jellem..."
Arisztotelész
(i.e. 384-322)
görög filozófus
Még jó pár évvel ezelőtt történt az eset, ami valamilyen véletlen eszmetársítás folytán jutott eszembe ma reggel. Akkoriban egy kisebb csoport élén álltam. Ez annyit jelent, hogy az anyagi jólétük, függött a döntéseim józanságától. Nem kis felelősség, holmi tollvonásokkal, vagy kiejtett szavakkal, mások „zsebében kotorászni”, lássuk be.
Sokan misztifikálják, az üzleti világ rejtelmeit, éveken keresztül, oktatják egyetemeken és különböző pénzhajhász tanfolyamok is tőkét kovácsolnak, abból, hogy papírra írják „- üzletember lettél” végezetül, középre igazítva, vastag betűkkel formázva a fejléc közepét, még egy Diploma felirattal is ellátják. Előszeretettel alkalmazzuk a mai világban a menedzser, referens, irodavezető, asszisztens jelzőket is, mert olyan szép a csengésük. Mit tehetünk? 2010-et írunk és követve az irányelveket,nekem is azt kell mondanom, hogy most ez a „trend”. Szegény Kabos Gyula megfordulna sírjában a „sales manager” titulus hallatán. Szinte látom lelki szemeim lelőtt, ahogy a tőle megszokott bájos értetlenséggel, kérdezi: - Hogyan kérem? – minek is tetszik lenni?
Én mindig is az egyszerűség híve voltam. Van egy bevétel, adott egy kiadás és a kettő közti különbözet. A nyereség, vagy a veszteség! Biztos most sokan közületek, felhördülnek, és azt mondják, hogy ez azért nem ilyen egyszerű, pedig szerintem így van. Ha egészséges az egyensúly a két alappillér között, akkor ott már nagy baj nem lehet.
Szóval ott tartottam, hogy egy vállalkozás élén, meglehetősen fiatalon, voltam kénytelen meghatározó, felelősségteljes döntéseket hozni. Több alkalommal is szembesülnöm kellett századunk egyik legújabb, meghatározó vívmányával, a gerinctelenséggel egybekötött folyékony hazugsággal, amely technikát néhányan oly tökélyre fejlesztettek, hogy az már becsületére válna még magának Mühlhausen bárónak is. Kedvenc miniszterelnökünkről már nem is beszélve, de ez utóbbi esetben azért vannak fenntartásaim… Mint ahogy ez már csak lenni szokott a húsosfazék közelében, aki közelebb van annak nagyobb a hasa, alapon az egyik versenyző lopott. Amikor kérdőre vontam persze hazudott, mint a vízfolyás és annak bizonyítása érdekében, hogy miért is nem lehetett Ő a tettes, olyan megrendíthetetlenek tűnő alibivel állt élő, hogy azt még a nemzeti nyomozó iroda is vígan elfogadta volna. Utálom, ha hülyének néznek, ezért nem hagyott nyugodni az eset. Majdnem kétheti fáradtságos munkámba tellett, de megfejtettem a rejtvény pályázatot. Mivel egy második versenyző is érdekelt volt az ügyben ezért mindkettőjüket berendeltem az irodámba. Galád módon megkértem őket ismételjék már el még egyszer, hogy is történt a dolog, mert már nagyon rég volt és egy apróságon úgy érzem átszaladtam. Mindketten egyformán bűnösök voltak. Az alibivel rendelkező vette át a szót, a másik hallgatott. Végighallgattam a már jól ismert mesét, szinte a korábbival vesszőre megegyező második változatát, majd rápirítottam, de (mostani fejemmel már azt mondom, hogy szégyenszemre) olyan cinizmussal egybekötött gúnnyal, hogy mind a mai napig szégyellem magam érte. Megbukott. Soha nem felejtem el azt a rákvörös fejét, azt a „behúzott farkat”, azt a megalázott kivert kutya arckifejezést, amit akkor láttam utoljára életemben. Diadalmaskodtam, egy csaló felett. Diadalmaskodtam egy embertársam felett… És akkor életemben először éreztem meg a dekadencia ízét. Olyan üresnek éreztem belülről magamat, hogy arra nincs kifejezés. Nem az embert sajnáltam, hanem magammal nem voltam kibékülve. Becsapva éreztem magam. Sikerélmény helyett, csak egy nagy ürességet éreztem magamban. Diadalmaskodtam, de milyen áron? És mit értem el vele? Több mint tíz éve történt az eset és még mindig rossz kedvem lesz tőle, ha eszembe jut.


mikor az ember egyedül marad a gondolataival ...