Tegnap egész áldott nap vártam a szerencsémet. Aki olvasta az előző bejegyzésemet annak nem kell részleteznem miért. Az eredmény: ha tudathasadásban szenvednék és rögtön három személyiség is lakózna bennem, akkor a következő kép tárulna az olvasó elé:


- A pesszimista énem: - Szánalmas védekező mechanizmusa az emberi agynak, arra az esetre, ha valami kellemetlen történne vele. Ugyanis, ha azzal vigasztalom magam, hogy egy a figyelmetlenségem okozta rossz élményt, egy pozitív reményhez, ígérethez kötött dolog követi majd, már nem is tűnik az egész olyan szörnyűnek. De azért pesszimista az, akiből hiányzik a derűlátás, hogy ne tudja a helyzetet így felfogni. Ráadásul két zavaró tényező is piszkálja a negatív ember fantáziáját. Először is hogy lehettem olyan hülye, hogy nem néztem a lábam alá és milyen büdös is tud lenni az a bizonyos „kutyaszerencse”, amely pont az én lábam alá tudott kerülni. Nem más lép bele, pont én! Egy eszmetársítás folytán, még Rejtő Jenő kedvenc káromkodása is eszembe jut ilyenkor: „- hogy vajon miért nem üt el egy ilyen kutyát kölyökkorában egy villamos”. Most az amúgy is pár kurta órácskára tervezet pihenésem helyett, takaríthatok, még a mosógép szolgálatait sem vehetem igénybe s mindezt a drága alvásidőmből rabolta el az a semmirekellő eb. Semmi garanciát nem látok, arra nézve, hogy mitől nem fog holnap ugyanez előfordulni. De a világ ebben az esetben sem dőlhet össze, ezért, segítségemre jön az oly kézenfekvő, a hibájukat el nem ismerni akaró emberek fegyvere, a helyzet átértékelése az önmegmagyarázás kényelmes módszerével. Első számú szabály – én nem lehetek hibás. Ennek tükrében, nem is vagyok hülye, csak fáradt. Figyelmetlen sem voltam csak a szememet megerőltethettem a fáradhatatlan munkában. Nem fordulhat velem el? ilyen többet, mert a következő nagytakarítás alkalmával, nyitva felejtem a bejárati ajtót, ahol, az amúgy is eltűnésre hajlamos eb végérvényesen, úgy elkóborol az életemből, hogy sosem talál vissza.


egy pesszimista szemszögéből nézve a dolgokat ...


- Az objektív énem: - Így jártam! Ez van, ezt kell szeretni és ha már így alakult essünk minél hamarabb túl rajta, mert hulla fáradt vagyok és holnap sok munka vár rám. Életem párja kicsit pampogott, na bummm… holnapra megnyugszik. Bűz!? Hát nem lehet a kutyapiszoknak vanília illata. Szerencse? Ugyan-ugyan! Majd megcsinálom magamnak, semmi esetre sem várok arra, hogy egy büdös cipőtalp majd meghozza.


- Az optimista énem: - Ami leginkább jellemző rám. – Minden rosszban van valami jó! Ha ebből az aspektusból nézem, egy nagy fhuuu… után meg jobban is aludtam, mert tudtam értékelni a „szűz” levegőt, arról már nem is beszélve, hogy néha, milyen jót tesz az emberrel, ha teljesen egyedül veheti igénybe egy franciaágy zavartalan nyugalmát. Másnap nem volt ugyan ötösöm a lottón, viszont egy cserép sem esett a fejemre valamelyik elhanyagolt háztetőről, ahogy különösen rossz élményem sem volt. BKV sztrájk sem akadályozott a közlekedésben, ugyan jövő hétre ígérik, de addig még sok víz lefolyik a Dunán. Mindent összevetve, lehet, hogy mégis egy szerencsésnek mondható napom volt?