De ez nem az ő hibája;
Ő magyarnak születék,
S hazájában ősi jelszó:
„Ej, ráérünk arra még!”
(Pest, 1847. november.) Petőfi Sándor
És újra itt a „mindenki kedvence” péntek reggel. A mondás szerint, ha kutyapiszokba lépsz szerencséd lesz. Budapest, leginkább belvárosában, fordított a helyzet. Annak van szerencséje, aki nem lép bele. Ez így mind rendben is van, legalábbis hőn szeretett főpolgármesterünk szerint, mert ha nem akkor biztos tenne is valamit ellene.
De hogy az ember, ha belép, a saját hálószobája ajtaján, tapogatózva a villanykapcsoló után és már meg is történt a „baj” az már mégis csak sok! Arról már nem is beszélve, ha mindezek felett, ráadásul szórakozott is, mert ekkor jut az eszébe, mi mindent felejtett még kint, úgy négy szoba távolságnyira. Villany lekapcs, nehogy élete épp aktuális, de biztos nem végérvényes párját felébresztve azzal a kérdéssel találja magát szembe, hogy - merre jártál ilyen későn drágám…? Lábujjhegyen, át különböző helységeken, gyanútlanul mit sem sejtve magához veszi mobil telefonját, amit minden áldott este rendszeresen kint felejt és már indul is vissza a jól megérdemelt pihenés érdekében a hálóba. - Képzeld csak el a helyzetet! Óvatosan leülök az ágyszélére, elkezdek vetkőzni és orvul megcsap a bűz. Előtted van? Lassan oszlik a köd, kristályosodik a helyzet és eljut a tudatomig, mi is történt. Beleléptem a szerencsémbe. Eszem ágába sem jut, hogy minden bűn forrása a hálószobám ajtajától úgy fél méterre henyél továbbra is rendületlenül. Ezért azzal a gondolattal a fejemben, hogy Demszky ugyan várhat a szavazatomra, csak ne kelljen addig fél lábon állnia, mert a végén még a „Stockholm szindróma” áldozataként meg is sajnálom, újfent átmegyek a négy helységen, ezúttal cipő nélkül. Szégyen vagy sem, lustaságom erőt vesz a lelkiismeretemen, - Mint elátkozott királyfi Túl az Óperencián - Pató Pál úr mondásával szívemben - „Ej, ráérünk arra még!” elodázom a cipőtisztogatás gondolatát és méla undorral rakom ki a kertbe. Ismét a hálóban. Vetkőzök tovább és szomorúan tapasztalom, hogy szerény hajlékomban állandósult a bűz. Annyira jó kedvem lett, hogy rögtön eszembe jutott a 4–es metró… Nincs mit tenni, szellőztetek. Az ágy másik sarka megmozdul és cinikus hangnemre vált: - Mi van drágám, nagytakarítást csinálsz hajnalok hajnalán? Amúgy, hány óra van és hol voltál eddig? És mi ez a bűz… ? Az ágy másik sarka felül. – na még csak ez hiányzott - nagy-villany felkapcs. Szembesülök a valósággal. Egy nagy adag szétlapított kutyaszerencse maradványai a szoba közepén és annak szerényebb változatai, további négy helységen át ki a kertig. Az ágy másik sarka most már csípőre tett kézzel áll és elképedt arckifejezéssel sziszegi: - Légy szíves és csinálj valamit! Gondoltam nem fokozom tovább a hangulatot, kitérve arra az apróságra, hogy egész nap nem voltam itthon és „harmonikusnak” nehezen mondható kapcsolatunk három alappillére közül az egyik, a nincs kutya a házban, csak a kertben, című fejezet. Inkább megadom Pató Pál úrnak ma éjszaka a lehetőséget történelemírásra Petőfi mester helyett, így azonnali hatállyal szerencsetakarításba fogtam. Még mindig jobb, mint holmi indiszkrét kérdések elől elegánsan kitérni alapon, követve a nyomokat elhagytam a helyszínt, felmosóval a kezemben, ami dolga végeztével a cipő mellett kötött ki a kertben, én meg a vendégszoba, még szűz légterében zártam a napot.
„A lélektani magyarázat szerint a Stockholm-szindróma a védekezés egyik formája. Az áldozat jól tudja, hogy sorsa fogva-tartójának a kezében van, ezért megpróbálja elérni, hogy az illető elégedett legyen vele, mert így talán több esélye van a túlélésre „
Ezt a bejegyzésemet Tímea Csabai 2010. május 21. napjának szebbé-tétele céljából írtam. Serbán Marcell
