2. nap

Jaj! Felvirradt végre ez a gyönyörű nap! Ám belenézvén a tükörbe ahonnét reggeli álmos fejem vigyorogva nézett felém, hirtelen nem láttam ilyen rózsásnak a helyzetet. Egy ormótlan nagy pattanás leltem, pont az orrom közepén. Ott díszelgett kicsinek nem mondható ám de formás nózim hátán. Ő vigyorgott a legjobban. Már csak ez hiányzott? Mi jön még afta a számba? Letörik a körmöm? Vagy mi lehet ennél rosszabb egy íj jeles napon? Már csak az hiányozna, ha nem találnám meg a kedvenc karkötőmet. Na az teljesen kiborítana, vagy a fülbevalómat, az már meg aztán végkép. Akkor tényleg itt lenne a világvége. Megfelelő színben és stílusban való kiegészítők nélkül nem élet az élet. Inkább a Dunának megyek. Vagy azt mégse? Az azért túlzás lenne, de családtagjaimmal, egy jó kis összeveszést mindenképpen megér. Mindenről ők tehetnek. Most pl. a pattanásomról, amit álcáznom kell. Ami nem látszik az nincs. És ami nincs, azzal nem kell foglalkozni, filozofálgattam magamban, és hozzáláttam a „szépségfolt” restaurálásához.
Az alapozó és a púder csodákra képes. Ezt azért már többször megtapasztaltam, mikor feketén karikásodó szemeimet hihetetlenül üdének, és bársonyosnak tüntetem fel egy fárasztó nehéz nap után. Ez most itt olyan volt, mint valami hülye reklámszöveg. Pedig nem annak szántam, csak próbáltam lefesteni a valóságot, mennyire ügyi vagyok, ugyanis estére annyi vakolatot sikerült felhordani orcámra, hogy egy egész kőműves brigád megirigyelhette volna.
Gyönyörű dekor sminket sikerült kanyarítanom nyakamtól 5000m-re lebegő fejemre (ugyanis a boldogságtól a felhők között nézelődtem) és az előre gondosan megtervezett rucijaim is tök szupin álltak rajtam. Hú de jó kis nő vagyok, néztem bele végül az ajtón való kilibbenésem előtt a tükörbe. Meg sem érdemelnek a pasik!


És és és ….


Megérkeztem a tett színhelyére, a megbeszélt, és alaposan letisztázott helyre, az állatkereskedés kirakata elé. Megálltam, és álltam, vártam a csodámat.
Mit csináljak most? Még van 2 perc, nézegessem a rágcsálókat, vagy a pintyeket? Vagy ilyenkor mit kell csinálni? Olyan hülyén érzem magam, jöjjön már valaki, olyan büdik ezek az állatok. Nem, nem vagyok ellenük, sőt imádom őket, főleg megenni, na nem a hörcsögökre gondoltam, de vannak itt nyulak is, de most ez kit érdekel! Gyere már mert a szívem nem bírja sokáig! Mindjárt kiugrik a helyéről, úgy kalapál!
És hirtelen, gondolataimból még fel sem ocsúdván elém lépett egy ember.
-Szia – mondta vigyorgó ábrázattal.
-Szia – mondtam a meglepődéstől szinte lebénulva. Ez lenne az? Nem ezt vártam! Az elém táruló férfi ábrázata cseppet sem hasonlított élénk fantáziámban elképzelt, és kirajzolódott klassz palira. Nem is olyan, mint a képen, ott sokkal jobban néz ki! És a szeme is olyan, mint egy pontyé! Ezért készültem, ezért izgultam legalább 35 órán át? Ki ez az ember? Én nem őt akarom? Hol az a másik az „enyém” akit a képen láttam? Bosszankodtam, s olyan furán, olyan kellemetlenül kezdtem magam érezni. De mégis ő az. Ekkor döbbentem rá, hogy egy jól sikerült fotó, egy jól beállított póz, fények, helyszín, csodákra képes, és ezzel az alakkal itt óriási csodát tett, olyan nagymértékben amilyenben csak technikailag alaposan csalva elképzelhető. Számomra a netten kirakott kép teljesen összetört.
Na mindegy, ha már itt van mennyünk, nézzünk valami helyet, ahol legalább ihatok valamit erre a nagy csalódásra. De gyorsan! És elindultam vele a pláza közepébe, bele a tömegbe. Kínosan éreztem magam, nagyon- nagyon kínosan.
Amint a mozgólépcsőn felfelé haladtunk megpróbáltam erőt venni magamon, kedvesen mosolyogni, bár a pokolba kívántam, hogy így elszúrta az estémet, a kis „hamiskás fotóival” és elkezdtem a társalgást színlelni.
- Felismertél egyből? –kérdeztem kísérőmet, aki teljes lelkesedéssel és odaadással válaszolt.
- Igen, persze, pont olyan vagy, mint a képen.
De te egyáltalán nem – gondoltam magamban, és még a hangod is hülye. Olyan mint egy kappané. Úristen mit vétettem? Gyorsan le fogom koptatni ezt a pacákot –nyugtatgattam magam. Megiszok vele egy teát, és vége. Menjen amerre lát. Keressen magának egy másik balekot, akit a „ helyes csávó vagyok” fényképével behülyíthet.
Letelepedtünk az általam kiválasztott presszóba, levettem a kis csini kabátkámat, hadd lássa mindenki, hogy milyen jól is nézek ki. Rendeltünk és szóba „enyelegtünk” egymással.
Jött a szokásos hol dolgozol, mit csinálsz, merre laksz bla bla bla sablon téma, melyet a helyzethez képest elég jól kezeltem, hiszen szembeülő partnerem semmit de semmit nem vett észre lehangolt, és jól elbaltázott kedvemből. Majd hirtelen újdonsült „barátom” hangnemet váltott és az irodalomról kezdet el nekem szónokolni. Méghozzá az orosz szépirodalomról. Ez úgy érintett meg engem, mint derült égből a villámcsapás. Elmondta, hogy a világon nincs is szebb, és jobb téma, mint eme híres, és fenomenális irodalom. Pislogó tekintetem nem igazán reagált magasztaló beszédére, nem akartam kimutatni, hogy most mit is gondolok valójában. A valóságban bizony nagyon vad, és kemény mondatok jártak a fejemben, mert úgy ítéltem meg, hogy ez az ipse egészen biztosan egy másik bolygóról érkezett. És pont nekem kellett kifognom! Ám valamire rájöttem, hogy azért választotta a társkeresőn magának ezt a különleges nevet, mert ő ebben éli ki magát, ebben van igazán otthon, az orosz szépirodalomban. És ami ez után várt rám, hi-hi-hi, azon nem tudok nem nevetni. Készüljetek fel, erősen kapaszkodni, de nem belém!
Folyt. köv….