Nem is hittem, hogy ez a nap ilyen borzadály lesz. Felkeltem reggel és azt mondtam magamban 'már csak 17 nap és itt a téli szünet.' Mondja ezt egy középiskolai tanár, aki mint a katonák, vágja a centit. Hogy hogy? A tanár nem örül, hogy taníthat, gyerekek között van és nevelő munkát végez? NEM! A tizenegy év alatt ugyanis megtanultam, hogy munkámat szarba - bocsánat semmibe se veszik, mind a diákok, mind ocsmány szüleik. Hadd mesélem el tehát mi történt ma velem, ami miatt tavasszal elhagyom a pályát és osztrák vagy észak-olasz szállodákban fogom idegen emberek egyneműit meg fürdőszobáit takarítani.
Tudjuk jól, hogy a gyerekek késnek órákról, hogy a fülükben állandóan ott van a telefon vagy az MP3 lejátzsó, amit olyan hangosan hallgatnak, hogy még a terem elejében a táblánál is tisztán lehet hellanai, hogy vajon Rihanna vagy Lady GaGa énekel. Azt is tudjuk, hogy a szülők fel vannak vértezve az RTL klub meg a TV2 magazinműsoraival, ahol ÁLLÍTÓLAG a tanárok megkeserítik és nehezítik a diákok lelki életét, szellemi fejlődését és még mi mindent. Hát persze, az a fránya tanár.... ráadásul haza mehet délben. Ez a bizonyos gyerek, rendeszeresen késik órákról, felszerelése sincs, ami egy tankönyből, munkafüzetből meg iskolai gyakorló füzetből áll. Ha bejön, leül a 'csaja' mellé, akivel az egész órát átbeszéli úgy, hogy azt se tudja hogy járunk a tanagyagban és nem is beszélve arról, hogy a lány combját simogatja, udvarol neki, a fülébe suttog és már-már smárolnak. Az ember először nem szól, mert hát a tanár is volt diák, mindenki lehet szerelmes, és mindenki hagyhatja otthon egyszer-egyszer a felszerelését. De ez már notóriusan ezt teszi. Gondoltam, körbejárok a termen miközben egy feladatot csináltunk meg. Fölé értem, a többiek - akik körülötte ültek megszeppentek közelségem miatt és hátradőltek a székben és lázasan keresték a feladatot, amit csináltunk. Ez a .......gyerek - bocs hogy jelzőt nem használok- tovább beszélt, udvarolt a lánynak felszerelés nélkül. Én fogtam magam és a kezemben lévő vékony munkafüzettel a gyerek fejére sóztam. Röhögés támadt- a többiek vették a lapot. Nekem meg eszembe jutott, hogy ált. isk-ben a technika tanár azzal a baromi nagy kulcscsomóval vágott a fejünkre, ami még három nap után is fájt. Ez a jóképű gyerek pedig odafordult hozzám és kioktató hangon azt mondta, hogy a tanárnak nincs joga a gyerekre kezet emelni. Válaszként elmondtam, hogy neki pedig nincs JOGA állandó pofázásával az órát zavarni és amúgy sincs felszerelése, tehát nem dolgozik, szóval órai munka 1-es. Erre ő rámripakodott, amikor kértem az ellenőrzőjét, hogy nekem NINCS JOGOM azt elkérni. Miért is? Vagy egyáltalán mihez van jogom? Levegőt venni? Enni? Munkába járni? Nevetni? Osztályozni? Dolgozni? Nevelni? Megdögleni? Szarni? Na, melyeikhez van vagy nincs jogom? Mit oktat ki engem és kollégáimat egy pisis, amikor azt se tudja, mi a JOG. Sőt még az ombudsman nevét se tudja, de megy hozzá.....
Szóval szép szóval kértem az ellenőrzőt, amit tehát nem adott, mert nekem ahhoz nincs jogom, hogy elvegyem azt. Aztán a folyosón is mentem után és még kétszer kértem, hogy adja ide az ellenőrzőt. Nem tette, sőt azzal érvelt, hogy már mondta, hogy nincs nála. Erre én szó szerint elismételtem hogy azt mondta: 'tanárnőnek nincs joga, hogy ekérje az ellenőrzőmet.' Erre ő persze nem emlékezett és röhögött, hogy én egy seggfej vagyok és úgy se kapok ellenőrzőt. Megfogtam a melegítőfelsőjének a gallérját és szó szerint cibáltam, ekkor már több gyerek is körénk gyűlt. Mondtam, hogy jöjjön velem az igazgatőiba, erre ő : nekem nincs jogom őt rángatni, és neki nincs joga hogy felmenjen az igazgatóiba. Kisodorta magát a kezeim közül, mire mondtam, hogy anyukáját akarom látni a holnapi nap. Persze a büdös pofámban röhögött nagyképűen és azt mondta, 'jó, majd bejön valamikor'. Az osztályfőnöke mondta, tavaly se lehetett látni egyszer sem az anyukát, aki- mint megtudtam- valahol Németországban él - vagy tudjuk jól, hogy mit is csinál....... !!!!! Itt hagy egy gyereket, szarik rá - szó szerint- és küszködjön vele a tanár. NEM AZ ÉN GYEREKEM, ÍGY NEKEM SINCS SEMM JOGOM ELTŰRNI AZ Ő PORONTYÁNAK A POFÁTLANSÁGÁT. Segítséget kérek tőletek! Mit lehet csinálni? Hova a tanárok becsülete? Miért köpnek le? Ők miért mondhatják, hogy a tanár egy köcsög faszfej,én meg miért nem????? A törvény miért őket védi, miért nem minket? Uram bocsá' hogy tanítok vagy tanítani merek....Megbántam, hogy tanár lettem tizenegy évvel ezelőtt. Lelki vígaszra és támaszra van szükségem. Keresem a megoldást, de nem találok, csak a sok bunkó gyerek. Mi van a világ értékrendjével? Miért vagytok vakok és nem látjátok, hogy a tanárok sorra buknak ki és gyomorrákot, meg magas vérnymást és agyvérzést kapnak? LÁSSATOK! SEGÍTSETEK? Ne legyetek némák és restek lenni, ha segítségnyújtásról van szó.
Nem bírom, pedigy már csak tizenhét nap van hátra a téli szünetig. S eközben hányingerem van és írtózom........ Kiráz a hideg, gyűlölöm a diákokat és a szülőket, magatehetetlenül vergődöm a saját pocsolyámban. BELE FOGOK FULLADNI!.

Ez nem közhely. Igen, ragyog. Főleg annak, aki járt már az Iseo-tavon és környékén Olaszországban. És milyen jó, hogy ezt a napfényt hazahozhatja. Hozza is haza! Csodálatos a kis sziget a tó közepén. Mi ez? - kérdezi az ember önmagától és önmagában. De hangosan is megkérdezheti. Azt fogja hallani: ez maga a csoda, vagy inkább mese. Ilyen szépet tényleg nem minden nap lát az ember. És vannak, akik ott laknak a kis mesében, csodában télen, nyáron. Kik ők? A csinos olasz lányok és idősödő olasz halász bácsikák, akik halászhálóikat foldozgatják és figyelik a suhancokat, akik robogón elhaladnak, odalökve egy 'csáót'. Szép.... Csoda szép.....MESE szép! Hát itt van most bennem is ez a csoda, elhoztam a szívemben haza, ide a hűs őszi hétköznapokba. Milyen szép is! Valami újjászületik bennem, amikor ezt a képet felelevenítem. Gyönyörű, hogy az embernek vannak emlékei. Azok a pici fiókok az agyunkban, de jó, hogy sose tud megtelni és nem kell kiüríteni, mint valami lomtárat. Ez egy feneketlan doboz. Ami csak miattunk és magunk számára telik meg, és töltődik tovább. Nem szabad a szép dolgok mellett elmenni. Ülj le, nézz, láss, szippantsd be a levegőt, add át magad a csodának. Remélj! Remélj remélni! Hallgasd a lüktetést a véredben, a testedben. Élsz és figyelsz magadra. Csoda, nemde? Még el is húzod a szádat és behunyod a szemed. Nem kell messzire menni, csak a lelked és szíved mélyére. Még repülőjegy sem kell.
Persze vissza fogok menni, majd egy háromnegyed év múlva. Tudom, te is velem jönnél.
Várlak.....

Szóval van egy elhatározás. Az mindig van, nemde? Még ez a szerencse. Akkor ugyanis, amikor van elhatározás, akkor még van remény. Én is meghoztam egy nagy elhtározást. Munkahelyet váltok...
Miért? Hogyan? Mikor? Hát ugyanis beleuntam. 11 év..... ma már ez hoszsú időnek számít. Bocsánat, de én beleuntam. Nincs kihívás. Csak az ostor csattogást éreztem, meg hallottam a hátamon. Nehéz elhatározás volt, mert a mai Magyarországon nem megy az úgy egyik napról a másikra, hogy hopp itt egy munkahely és ez jó nekem. ÁÁÁÁÁ.... az ember keresgél. De mit keresgél? Hát persze hogy önmagát. A munkánkban látjuk önmagunkat és ez fontos. Ha nem így lenne robotok lennénk, agy csak egy fajta 'kiszolgáló' részleg. Szóval már lassan két-két és féle éve rágódom és vivódom nem csak magammal,de a legközelebbi környezetemmel is. Próbatételre van szükségem és ezt jelenleg úgy érezm egy új munkahellyel tudnám megtenni. Mármint hogy 'csekkeljem' magam, bizonyítsak, előre lépjek. NO nem a ranglétrán, hanem a fejlődésemben. Hihetetlen de most jutottam el oda, hogy ténylegesen váltanom kell, mert saját magamat 'ölöm' meg ha a régi helyemen maradok. Ez a jó néhány hónap megizzasztott. Féltem, hogy milyen lesz az új kihívás. Szóval munkahelyet keresek.... pedig még meg van a régi. De bízom. Hogy miben is? Magamban, a szerencsémben, a jövőmben, abban hogy jó döntést hoztam és hozok majd. Bízom a türelemben. Bízok abban, hogy az idő megtérül és meghozza gyümölcsét. Azért van ez így, mert akarom. Nagyon nagyon akarom. Az akarat sok mindenen átsegít. Az akarat maga az Ember. Az akarat az ember hite. És az ember hisz. Elsősorban önmagában, majd pedig a jóban. Örülök , hogy egy ilyen akarat szegült mellém, még akkor is ha ez nem volt mindig így. Akarom, hogy legyen akaratom. És ezáltal merjek lépni. Szóval így vagyunk mi együtt: az Akarat és Én. (folytatom....)

Vannak szörnyű napok... például reggel,amikor felkel az ember és szürke az ég, az eső meg szakad. Vagy egy fontos iratot, ami másnapra kellene, az irodában hagytunk és ezt este tíz körül vesszük észre.
Nagyon sokáig nem tudtam - és talán ma sem teljesen tudom - elengedni a görcsöket. Az ember úgy érzi, hogy csak hajt és hajt na és persze semmi nem történik, sőt velünk csak a rosszak történnek. Az elmúlt egy évben sokat beszélgettem egy olyan emberrel, aki igen sok lelki támaszt adott nekem, mert úgy éreztem, lassan-lassan elvesztem a fejem és az önuralmam. Nem tudom,mi számít ma még hálás feladtnak, de tudom, hogy sok-sok ember elégedettlen a munkájával, a körülményekkel stb.stb. Mégis azt kell mondanom, hogy aki emberekkel dolgozik egy egész életen át, az aztán kitartó ember, és ismeri a lélek minden búját, bánatát. Az is igaz, hogy emberekkel a legnehezebb dolgozni. Gyerekekről meg nem is szólva.
Ma egy olyan fiúcskával találkoztam, aki dadog. Nehezére esik a kommunikáció, és mások röhögnek rajta, és csak az órájukat nézik, hogy mikor fejezi már be végre a megkezdett mondatot. A beszélgetés során rájöttem, hogy ennek a srácnak borzasztó nagy lelke van és nagyon de nagyon kedves udvarias srác. Megpróbál sok mindent, még idegen nyelven is olvas a tankönyvből, pedig 'megtagadhatná' és azt mondhatná: 'elnézést, ezt most kihagynám.' De nem! Ő nem tette, csak olvasott és olvasott, és ahogy a percek teltek dadogása egyre jobban alábhagyott és kifejezetten szépen olvasott, ahogy azt egy normális gyerektől elvárjuk. Láttam rajta, hogy homloka kezd verejtékezni és kapkod a levegőért, de megteszi. Olvas... Olvas és olvas.... szám eközben pedig mosolyra biggyeszkedett. Ez a fiú talán nem is tudta, hogy egy rémes osztályból kijőve milyen kellemes érzést váltott ki belőlem és a hang megszólalt belül: 'mégis jó, hogy ezen a pályán vagyok!'
Tudom, hogy ez egy folytonosság, rossz osztályok, jó osztályok, bal láb, jobb láb, öröm és bánat. Végül mindig előtör belőlem az az állítás, hogy elvégre ehhez értek. És vannak,akik segítségre és gyámolításra szorulnak, és persze nekik elég egy mosoly is.