Talán ha nem leszek ilyen kis érzékeny, ha nem leszek lobbanékony, ha nem hagyom hogy megérintsenek a dolgok, ha nem hagyom, hogy könnyet csaljon a szemembe az, hogy éppen megint csalódtam, ha nem bízom annyira a "nekem is jó lesz Majd" dologban, ha tényleg csak a tényeket nézem... Talán akkor jobb lesz minden.
Majd itthon a kis 12 m2-emen önmagam leszek, képekkel, emlékekkel, mosolyokkal és könnyekkel. Mindenhol máshol meg egyszerű, fekete-fehér, egyenes, érzelemmentes. Majd úgy csinálok, mint akinek semmi baja sincs soha és akkor nem is kell velem foglalkozni! Akkor majd mindenkinek úgy tűnik majd minden kerek. Akkor majd nem leszek ijesztő és akkor majd nem kell azért pityeregnem mert a barátaim félnek a reakcióimtól. Akkor majd pont olyan reakcióim lesznek, mint amilyet látni akarnak, és akkor majd észre sem veszik, hogy létezem. Ma úgyis pont arról beszéltünk, hogy egy idegennel sokszor nyíltabb az ember. Hát tessék. Nem leszek senki... csak úgy leszek a nagyvilágba.

miért lenne bolond aki sokat nevet vagy akármin tud nevetni?!

bolond?! szerintem csak boldog...
sokkal jobb, mindennek a jó oldalát észre venni, mint a rosszat... szerintem, mindenki próbál erre törekedni ! csak épp nem mindenkinek sikerül ! de akinek sikerül, észre venni mindenben a jót előbb-útóbb boldog lehet ! még akkor is ha nem sokáig tart a boldogság csak pár percig vagy másodpercig... de akkoris legalább voltak olyan pillanatai, mikor boldog volt ! jobb észre venni az élet apró örömeit, mint valami nagy dologra várni ami majd boldoggá tesz ... mert mivan, ha soha nem jön el az a bizonyos dolog amitől majd úgy érzed boldog leszel?! kár várni rá... inkább az apró örömök !

Te miért is írsz blogot? Mi hiányzik az életedből, a kapcsolataidból, hogy azok nem elegendőek? Van társad, családod, barátaid, mi hiányzik, hogy a virtuális világban virtuális kapcsolatokat alakítasz, majd továbblépve lesznek régi és új virtuális kapcsolatok? Miért nem elég a nem virtuális valóság kapcsolatrendszere?

Vagy lehetséges, hogy épp a valós kapcsolatok rejtett hibái miatt léptél be a virtuális világba, lehet ez menekülés? Vagy a tudattalan problémamegoldása? Egyféle kommunikációs csatorna, melyen olyan információk is áramolhatnak, melyek a valós kapcsolatokban nem megengedettek? Ilyenkor érzem annak kényszerét, hogy le kell írnom a gondolatokat, mert amíg nem teszem ezt, mindig elvesznek s ott az elveszett gondolatok gyűjtőjében nem hagynak nyugodni, kísértenek, s amint leírom, útra engedem őket már nem zaklatnak tovább. Új jön helyükbe.

Ismét írok egy postot. Csak írom az unalmas sorokat és közbe szarul vagyok napok óta. Mert összevesztem valakivel, aki nagyon fontos a számomra, nemis tudja, hogy mennyire. :/ Bár az én hibám is az egész.. De attól, hogy ezeket a sorokat írom nem történik semmi, nem állnak jóra a dolgok, nem.. Max könnyebb leszek, hogy kiadhatom magamból a rosszat. Csupán annyi, hogy mostanába ellököm magamtól az embereket vagy csak simán nem beszélek velük, ennek oka , hogy sokat csalódtam mostanába és talán félek, hogy az igazi barátokat elveszítem, talán túlságosan félek. Egy mély árokba vagyok ahonnan kikéne jönnöm.
Nézz már tükörbe embeer!
Most büszkén mondhatom, még dalszöveget sem másoltam, én fogalmaztam meg az egészet (ezért sem lett olyan jó) ! ;)
Egy szóval sajnálom, hogy ilyen vagyok mostanába.. főleg 1 emberre gondolok most kifejezetten.. azt hiszem tudja, hogy ki Ő. Aki akkor is ottvan mikor már senkid sincs, ő a társ aki nélkül semmid sincs<3 :/

Már elegem van a csalódásokból, jó bazdmeg keressetek mást aki kinyalja a valagatokat bazdmeg.
Én nem számíthatok rátok, hát rám se számítsatok. ;D

Megindulnak lassan a völgyek a hegyek,
Annyi rossz van, még mit jóvátehetek.
És mehetek előre, de mivé legyek,
Mikor már mindent elvettek,
Én maradok veletek.
És nevetek, minden kisstílű dolgon,
Hidd el nevetek, még ezernyi gondon.
Fordulj csak ide, ezt neked is mondom,
Átgondolom, lassan szanaszét szóróm.
Szavamat hallgasd, a múltamat hallod.
A szavamat értsd meg, és a jövődet látod.
Magától nem jön, hiába várod,
Elindultál valahová, ez biztos a te álmod.
Nem hiszem, akkor szerintem nem félnél,
Gondolt át, és észhez térjél.
Ha jó neked, hogy irányítják az életed,
Nyugodj bele, és töröld el a könnyeket.
Úgy sem tehetsz semmi mást,
Jó ötletnek tűnik a megalkuvás.
De ha melletted áll egy társ, az élni akarás,
Megmarad a tisztán látás.

Az utolsó cigimet szívom de nyugodtan,
A füstöt még mindig az arcodba fújom.
Úgy mint régen mikor még többek voltak mögöttem,
Nekem is vannak vágyaim és remélem egyszer eljön az én időm,
A céljaimat elérem, ledőlök az ágyra fejemet a párnámra hajtom.
Becsukom a szemem mert csak álmomban ...
Látom csend van, most békesség nyugalom,
Élvezem, pedig rám tört az unalom.
Most saját gondolataimat egyedül én uralom,
És ráébredek lassan ez egy egyszemélyes mozgalom.

Más úton járok, de, hogy is járhatnék azon amin mások
Mégis hasonmások a számok még ha hason is mászok.
Az árok mély de várok még, ott nem járok ahová veled indulok,
Mindig lásd amit mondok, érezd!
A hitetlen sem mentes a valóság alól,
Még akkor sem ha íztelen a meztelen fától.
Képtelen a távol mert leesett az ágról az egyetlen termés,
Mondd merre mész? Bárhol is leszel te bennem élsz!

Hogy válik szemétté amibe a szívem, amibe az időm,
A munkám beletettem...

Most mindenki egy kicsit magába nézhet,
Átgondolja lassan ezt az egészet,
Kifolyik a könnye, megérti a lényeget.
Kap, amit kaphat és él, ahogy élhet.
De ha a bűn keres, hamar felöltözök,
Csak én nem húzok álarcot,
Minek, ha úgyis mindig hátulról támadtok.

Egy ketrec, hol reszketsz, egy menedékotthon.
Egy érzés, egy cél mi eltaszít folyton.
Egy monoton szürke frázis az életből,
Elegem van már a hazug énekből.
Butító érvekből, barátság érdekből,
Eltompult hallás a vezető léptekből.
Vakság a fényekből, egy néma a képekről.
Az eszméletlen játék, meg a pusztító pálinka.
Pánikba zuhanva, keresi a jót, régi képek közt kutatva.
Ha itt is volt elment, hogy elvigye, nem szólt.
Itt hagyott, hogy lássam a mocskot, a szemetet.
Nincs már emberség, barátság, szeretet.
Mond, mi maradt istenem, csak szavak egy füzetben.
Más lennék én is egy más helyre születve.

Egyszer mindennek vége szakad. Talán igaz. Minden szomorúság, minden bánat, minden szenvedés. De a boldogság miért? Hova lesz? Miért múlik el?

Hová tűnik el a boldogság? Mikor olyan szép, édes, s már attól boldog tudok lenni, hogy csak emléke feldereng bennem...de egyszer...egyszer felötlik, és keserű lesz. Többet rá gondolni sem akarok.

Talán a boldogság nem határtalan. Ha túl sokat kapunk belőle elfogy. De mit ér a túl kevés? Mit ér, ha nem látom hogy létezik? Hogy van, és élvezhetem? Hogy nekem is kijár egy kicsi? Mert mikor érezném, hogy végre itt van, s még el sem kezdtem élvezni, máris szertefoszlik.

Boldog akarok lenni! Boldog úgy, hogy tudom, boldog is maradhatok. De ne pillanatokra! Ne egy órára! Csak érezzem, hogy végre van boldogság, van öröm, és nem csak bánat! Többet akarok! Önzőség? De hát ki nem az? Ki nem vágyik saját boldogságára?

De talán értem...mikor kapunk, mert apró boldogságokat kapunk, s megbecsüljük őket az elején. De többre vágyunk. S majd mikor többet kapunk, az aprókat már nem becsüljük. S a legapróbb boldogságot bár ott vannak, mégis kivesznek az életünkből!

Miért mindig annak okozzuk a legnagyobb fájdalmat, aki a legtöbbet jelenti számunkra? Akinek egy szomorú pillantásába képesek lennénk belehalni, mégis mi tesszük szomorúvá!

Olyan helyzetek mindig adódnak, melyek fájdalmasak. De ezek melé, melyeket maga az élet ad, mi is letesszük a saját kis csomagunkat a legnagyobb fájdalmat okozva ezzel. S még saját magunknak is. Hisz melyik érző ember tud azzal a gondolattal boldogan létezni, hogy egy szerettét megbántotta?

Elég bánatos tekintetébe nézni, s máris könny csorog a szívünkből. Sokszor cselekszünk elhamarkodottan, nem törődve a következményekkel, s a végkimenetellel. Csak tesszük, amit tennünk kell. És későn jövünk rá, hogy értelmetlen volt a tettünk, s hogy a helyzet csak rosszabb lett. Vagy csak néha észre sem vesszük, de nem törődünk mások érzéseivel. Hogy úgy érezzük az a legjobb mindenkinek, pedig senkinek sem az.

Hibázunk, hisz emberek vagyunk. De mégis jobban fáj, ha magunkban csalódunk, mint valaki másban. Mert lyan személynek okoztunk fájdalmat, akit magunknál is többre becsülünk.

Csak ült az ágyán, és meredt maga elé. Egy ideig próbált tiszta gondolatokat teremteni fejében. Aztán mikor rájött, hogy minden erőfeszítése kudarcba fulladt, semmivel sem volt képes elterelni a figyelmét. Úgy döntött inkább zenét hallgat. Megtalálta az egyik legérzelmesebb számot, mert a többi dal nem tudta lekötni figyelmét. Lement az első versszak. Lehajtott fejét felemelte, és csillogott valami szemében. Nem az a régi eltökéltség, nem az a tűz, amely rég hajtotta előre. Csillogott, mint egy gyémánt. Mint a jég, melyre rásütött a nap. De itt nem volt nap, a jég mégis olvadni kezdett. Megolvasztotta a kétség és a bánat, mit szívében érzett. Szeme máris csillogott, szinte szikrák jelentek meg benne.
Majd sarkában: egy apró könnycsepp.

Ugyan! Hisz ez még nem nagy baj! Csak apróság. Ha nevet, néha akkor is megjelenik, vagy csak úgy… ok nélkül. Mindig is értett a kifogások kereséséhez, még ha erre a legkisebb szüksége sem volt. Pont úgy, ahogy most. Igen, mert most tudta!

Ez a kis apróság. Annál a kis grammnál sokkal nagyobb súlya volt. Végigfolyt arcán, eljutott az álláig, apró hidegséget keltve maga után.

Levette ujjával a nyakáról, majd alaposan szemügyre vette. Olyan kicsi, áttetsző, könnyű, mégis gyönyörűnek mondható. De mégis elfogja valami, ha saját arcán meglátja fájdalmának aprócska hordozóját. A dalt nem volt hajlandó lekapcsolni, bár a fülhallgatótól megszabadult.

Tudta mi fog következni, de már úgy érezte jöjjön, aminek jönnie kell. Csak csillogott. És jött a következő, majd a következő, és az az utáni. Minden egyes könnycseppben látta azt a fájdalmas bánatot, mellyel szíve küzdött, de ez a harc kívülről csak ennyiben nyilvánulhatott meg: könnyekben. De mégsem értette! Megjelennek, de fájdalma ugyan olyan marad. Mégis miért nem múlik? Bezzeg a csillogás.

A fürdőbe sietett, felkészülve a látványra. Amint sejtette. Orra és szája sokkal pirosabb volt a megszokottnál. Arca megviselt. Még csillogott rajta a cseppecskék útja, majd a szempárból pár újabb jelent meg. A szempárból… de már nem csillogott. Sokkal inkább fakó volt, és véreres, vörös, szempilláin csomóban álltak össze könnyeinek maradványai. Érdekes színt festett bele a bánat és a reményvesztettség. „Egy csalódott ember”- mondta magának a tükörbe, de gyáva embernek nem érezte magát. Hisz szembe mert nézni énjének azon részével, mely másokban szánalmat ébreszthet.

Csak bámulta arcán újra és újra legördülő apró kis háborús nyomait, majd kénytelen volt beismerni. Sírt!A beismerés talán könnyített helyzetén. Ennél lejjebb nem süllyedhet! Nem szabad!

Zsebkendőt vett elő, majd gondosan törölgetni kezdte arcát. Több könny nem jött, nem engedhette. Arca lassan visszanyerte régi formáját, s ő a fürdőszoba padlóján ücsörgött. Minden olyan üres volt. Ő maga is. Egy tátongó szakadék. Majd kezébe vette nedves papír zsebkendőjét. „Könnyek temetője”.

A sírás kimerítette. Fáradtan elnyúlt az ágyon, és küszködve a gondolataival, lassan és nehezen elaludt

Senkinek nem kivánom hogy ilyet átéljen:( Mert csak még inkább szenvedni fog!!!! Én nem tudom mikor leszek ujra boldog. Most is az vagyok, de félek nagyon!!!

Semmi értelme az elveszett álmokért könnyeket ejteni."- mondják mindig mások. Aztán elvesztik az álmukat, és megértik, hogy milyen érzés is az.

Olyan könnyen eltűnik minden az életből. A boldogság, a szerelem, a jókedv, akár egy mosoly. Pedig mi rontjuk el. Biztos mások is vannak így. Vagy csak én?
Mindenre emlékezni akarok, ami jó, és ami boldoggá tesz. Majd egy rosszabb napon eszembe jut, és jobban leszek tőle. De akármennyire is próbálkozom, nem megy. Nem jegyezhetek meg mindent! Rengeteg apró pillanat van, amit nem vehetek észre, pedig mégis boldoggá tesz. És ezeket nem becsülöm meg igazán. Sok-sok apró dolog, akár egy tekintet, egy arc, egy kedves bók, vagy a kedvenc fagyi íze.

És később semmi sem marad. Csak az erőfeszítés, hogy boldog akarok lenni, és az elveszett álmok, amikért lehetetlen harcolni. Pedig csak pillanatok kellenének, hogy az álmom ne vesszen el...boldog pillanatok és percek!

nem régiben rádöbbentem arra, hogy többet ér bárminél, amikor látod a másik arcán az örömöt, a boldogságot, hogy nevet, és ezt neked köszönheti. arra, hogy milyen boldogsággal tölthet el még engem is, ha valakinek örömet szerezhetek. sokkal többet jelent bárminél, és ezt sokáig nem tudtam megérteni, mert ebben a rohanó világban, amiben élünk mindenkinek önmaga a legfontosabb, hogy kielégítse mindennapi vágyait, és már nem törődnek a másikkal, hiszen, arra nincsen idejük. de valljuk be, hogy nem lehetünk önzőek. kaptunk egy életet, hogy ezeket az éveket, míg itt vagyunk, leéljük boldogságban. igen, éveket kaptunk, ami bár rohadt kevés, de rólunk szól. mindennap, a holnap, a holnapután, és a következő év is. miért félünk, hogy valakinek adjunk ezekből néhány napot, vagy pár percet? nem, azt az időt nem dobjuk ki az ablakon, nem vesztegetjük el, egyszerűen csak magunkat formáljuk vele, nem csak azoknak az embereknek teszünk jót, hanem magunknak is. a lelkünknek is. mint egy kisgyerek, amikor sír, és nem érti a világ dolgait, de te megfogod a kezét, odaadod neki a legkedvesebb játékát, vagy egyszerűen csak jókedvre deríted, ő pedig mosolyog. a kisgyerekek csodálatosak, sokkal okosabbak, mint a felnőttek. nem törődnek vele, hogy már megint ki ásott kinek alá, vagy ki veszített megint egy csomó pénzt a tőzsdén, ők sokkal boldogabbak, mint mi; mert még semmi problémájuk nincs, ők csak... álomvilágban élnek. oh, bár én is kicsi lennék még, és nem ezek a dolgok járnának a fejemben, bár nem tudnék semmit a világról, bárcsak olyan ártatlan lehetnék, mint, amilyen már nagyon régen voltam.

de visszatérve, ahhoz, amiről írtam, néha sokkal többet számít, hogy mekkora áldozatot tudsz hozni a másikért. van, hogy a másikat előrébb kell helyezni, mint saját magadat. meg fog majd térülni meglátod, csak a jót várhatod, majd, ha jót teszel. mert megérdemlik, hogy adj nekik valamit önmagadból! mert te is rengeteget érsz! mindenki! ők is! mind fontosak vagyunk. nagyon fontosak.

és... tudjátok mit? tévedtem! nem nehéz az élet, könnyű. könnyű, csak mi látjuk olyan bonyolultnak. túl reagálják az emberek a dolgokat, megnehezítik az életüket, felesleges fájdalmakat szereznek önmaguknak, ahelyett, hogy túllépnének rajtuk, hogy az igazi értékekkel törődnének. azzal a sok jóval, amellyel mindennap szembesülnek, csak nem hajlandóak kinyitni a szemüket, hogy észrevegyék őket. a felesleges fájdalmak, a felesleges viták, a bosszúállások, a beszólogatások, a lenézések, ezeken túl kell lépni, mert magukba szippantanak, felgyülemlenek bennünk, és nem engednek el. ha nehéz is, de meg kell próbálni, mert ott van az út, csak el kell rajta indulni. választani mindig lehet, választani muszály, minden rajtunk múlik. ha pedig egyedül nem megy? mindig van egy társ, mindig kell valaki, akihez fordulhatsz, akinek a nevét belesuttoghatod a sötétbe, tudva, hogy nem vagy egyedül, az, aki segít, aki felvidít, aki örömet szerez, akinek te szerzel örömet!!

Nincs a világon még egy ugyanilyen ember. Egyes részleteket tekintve sokan hasonlítanak hozzám, de egészében véve senki. Ennélfogva bármit teszek, azt magamnak tulajdoníthatom, hiszen én magam választottam.
Én rendelkezem mindenemmel –
a testemmel és annak minden mozdulatával;
az elmémmel, valamennyi gondolatommal és ötletemmel;
a szememmel és a képekkel, melyeket észrevesz;
az érzéseimmel, legyen bár az harag, öröm, csüggedés, szeretet, csalódottság, vagy izgalom;
a számmal és minden szóval, ami elhagyja, akár udvarias, akár durva, kedves, helyénvaló vagy sem;
a hangommal, legyen az hangos vagy kellemes;
minden cselekedetemmel, függetlenül attól, hogy saját magamra vagy másokra irányul.
Magam birtoklom a képzeletemet, az álmaimat, reményeimet és félelmeimet. Az enyémek győzelmeim és sikereim, kudarcaim és balfogásaim.
Bírok magammal, tehát irányíthatom magam.

Én én vagyok, és így vagyok jó.

tt ülsz, s nem tudok szólni... Talán vársz valamit; nem merek szólni... Jó lenne elmesélni mindent mi fáj, Hogy ne csak a látszatot lásd. Jó lenne szólni, de várnom kell, Egyszer majd valaki a sötétben felel Minden fel- és fel nem tett kérdésre, S újra karcolja szivem, érdesre... Minden jó lesz, mert akarom, Hogy majd Te légy a másik karom, Melyet a Hold felé emelek És hozzá imákat rebegek. Te légy ki feledtet mindent mi fáj És ha kell, mellettem állj! Én ott leszek és segitek, ha kell, Mert most úgy érzem: Te vagy, ki kell!

Sokszor, úgy gondolom, nem csak hogy arra nem képesek az emberek, hogy egymásra odafigyelve ne bántsák egymást, de még ha meg is történt, bocsánatot is már nagyon nehezen kérnek. Pedig hát...



"Volt egyszer egy nagyon rossz természettel megáldott fiú. Az apja adott neki egy zsák szöget, és azt mondta neki, verjen be egyet a kert kerítésébe minden alkalommal, mikor elveszti a türelmét és összevesz valakivel. Az első nap 37 szöget vert be a kerítésbe. A következő hetekben megtanult uralkodni az indulatain, és a bevert szögek száma napról napra csökkent. Rájött arra, hogy sokkal egyszerűbb uralkodni az indulatain, mint beverni a szögeket a kerítésbe. Végre elérkezett az a nap is, mikor a fiúnak egy szöget sem kellett bevernie a kerítésbe.

Ekkor odament az apjához, és elújságolta neki, hogy aznap egy árva szöget sem vert be a kerítésbe. Az apja azt mondta neki, ezentúl húzzon ki egy szöget minden egyes nap, amikor nem veszíti el a türelmét, és nem veszekszik senkivel sem. Teltek a napok, s a fiú végre azt mondhatta az apjának, hogy kihúzta az összes szöget a kerítésből. Az apa ekkor odavitte a fiát a kerítéshez, és ezt mondta neki:
- Fiam, szépen viselkedtél, de nézd csak, mennyi lyuk van a kerítésben. Soha többet nem lesz már olyan, mint régen volt. Ha veszekszel, összeveszel valakivel, és valami csúnyát mondasz neki, megsebzed. Egy ugyanolyan sebet hagysz benne, mint ezek a lyukak itt. Hátba szúrhatsz egy embert, majd kihúzhatod a kést a hátából, az örökre seb marad. Akárhány alkalommal is kérsz bocsánatot, a seb ott marad örökre."

Szeretni csak fölfelé lehet.
Nem lefelé, csakis fölfelé.
Senkit sem szeretünk azért, mert buta, gonosz, aljas, csúnya, büdös, kellemetlen, gyenge, gyáva - hanem azért, mert okos, jó, szép, kellemes, erős, bátor.
Még akkor is, ha nem ilyen - ha szeretjük, belelátjuk vagy beleképzeljük mindezeket az értékeket. Ha azt mondod: "olyannak szeretlek, amilyen vagy", nem igaz! Mert ha valóban szeretsz, többnek látsz, mint amilyen vagyok. Ha szeretsz valakit, fölfelé nézel rá. Minőségileg többnek látod. Mai kifejezéssel azt mondhatnánk, hogy a szeretet nem objektíven lát.
Aki szeret, az nem a szemével, hanem a szívével lát.
Lappangó, mások számára nem látható jó tulajdonságokat vetít rá a szeretett lényre. Lehet, hogy egyáltalán nincsenek is meg benne. Csak ő látja. A szívünk mindig az "égi" felé néz. Amíg szeretek valakit, fölfelé nézek rá. Belenézek a szemébe, s nagyon magasra látok bennük. Még akkor is, ha ez nehéz, de ha szeretem, megtalálom a másikban azokat a tulajdonságokat, amiért fölnézhetek rá. Ha csúnya, akkor nagyon kedves, ha durva, akkor erős, ha gyáva, akkor gyengéd, ha buta, akkor nagyon jó ember.

De még ez sem egészen így van.
Egy csúnya embert kifejezetten szépnek láthatok, "nekem szépnek". Másképp látom, mint ahogy kinéz. Megszépül a szememben."
Tudom, mire gondolsz. Hogy ilyenkor áltatjuk magunkat. "Idealizáljuk" a valóságot. Rávetítjük valakire az eszményünket, ami valójában nincs is benne.
De én azt kérdezem tőled: honnan tudod, hogy valójában mi van benne?
Azt mondod: valójában sokkal szürkébb, sivárabb, jelentéktelenebb. Valójában sokkal több rossz tulajdonság van benne. Hitványabb.
Erre én azt kérdem tőled: biztos vagy benne?!
Biztos vagy benne, hogy olyanok vagyunk, ahogy szívtelenül látjuk egymást? Nem tapasztaltál még olyat, hogy egy nő, akit nagyon szeretnek, kifejezetten megszépül? Nem láttad néha az arcán, a bőrén, hogy megszépül? Megnemesedik. Ragyogóbb lesz. Nem tapasztaltad még, hogy egy arcon látni lehet, ha valaki szereti? És persze azt is, ha ő szeret. És egy férfi, aki gyenge volt, erősebbé válik, pusztán attól, hogy valaki a szív szemével nézi őt? Én például gyáva kisgyerek voltam, de mivel anyám és minden nő, aki szeretett, nem annak látott, sokkal bátrabb lettem! Nem mondom, hogy oroszlán, de bátrabb, mint ahogy az életben valamikor elindultam. Megerősödtem, mert elhittem nekik, hogy jobban ismernek, mint én magamat.

Sokan azt gondolják, a szerelemben a szakítás, vagy pedig az, ha nem
szeretünk vissza, vagy nem szeretnek vissza, kegyetlen. Nem kegyetlen.
A kegyetlenség addig van az emberben, amíg ki nem tudja mondani, hogy
ez fáj. Addig égeti magát belõl, amíg el nem tudja kiáltani a
világnak, s a mindenségnek: fájdalom van bennem, rossz így élni.
Ha ezt megtette az ember, tovább tud lépni.
Sokan azt gondolják, hogy ahhoz, hogy feldolgozzanak egy csalódást
hatalmas utakat kell megjárniuk, hatalmas hegyeket kell megmászniuk.
Pedig nem. Az embernek nem kell megmásznia a hegyet ahhoz hogy tudja,
bizony a hegy magas.
A mászásra, a hegy felfedezésére nem a feldolgozás miatt van
szükségünk. Nem a feldolgozás miatt van szükségem.
A mászás már a feldolgozási folyamat vége. A mászás a hegyre azért
kell, mert onnan az ember jobban szét tud nézni. Onnan az ember meg
tudja vizsgálni a tájat, meg tudja nézni milyen lehetõségek vannak,
mind a kapcsolatok mezején, mind az élet ösvényein.
Mégis mi történik akkor, ha az ember nem indul neki? Olyanná válik
mint a hajózó, aki nem mer kifutni a kikötõbõl, mert fél attól, hogy
elsüllyedhet a hajója, s õ pedig hánykolódni fog, sokáig a nyílt
vizen, talán addig míg nyomorultan el nem pusztul.
Való igaz: A hajók kifejezetten biztonságban vannak a kikötõkben, de a
hajókat nem ezért építik meg.
A hajókat azért építik, hogy kifussanak a tengerre, s szembeszálljanak
az elemekkel.
A hajókat azért építik, hogy nap mint nap dacoljanak a vízzel, s
mindennel ami jön.
Ilyen az ember is. Mi is azért vagyunk kitalálva, hogy nap mint nap
dacoljunk saját és a mások ütéseit elviseljük, s együtt tudjunk örülni
a mások örömeivel.
S ez nem kegyetlen. Ez valahol csoda is. Mert minden ami nem teszi
tönkre az embert, csodálatosan meg tudja erõsíteni. S boldoggá tudja
tenni. Ez a remény kegyetlensége. Az a furcsa dolog, amikor a remény
ellenére is reménykedünk. Az a furcsa dolog, amit a halálraítélt is
érez, talán. Azt a reményt, hogy talán kegyelmet kap. A szakítás után
is az ember a reményt keresi. Hátha meggondolja magát. Aztán
következik amikor belül szakad meg minden: amikor tudja, hogy eljött a
kivégzés napja. S a szakítás után - lassan, de biztosan megmássza azt
a hegyet, s megtalálja a reményt. A remény kegyetlenségével dacolva,
elöre lép, s újra remél.
Ez a csoda.
Talán.

nem régiben rádöbbentem arra, hogy többet ér bárminél, amikor látod a másik arcán az örömöt, a boldogságot, hogy nevet, és ezt neked köszönheti. arra, hogy milyen boldogsággal tölthet el még engem is, ha valakinek örömet szerezhetek. sokkal többet jelent bárminél, és ezt sokáig nem tudtam megérteni, mert ebben a rohanó világban, amiben élünk mindenkinek önmaga a legfontosabb, hogy kielégítse mindennapi vágyait, és már nem törődnek a másikkal, hiszen, arra nincsen idejük. de valljuk be, hogy nem lehetünk önzőek. kaptunk egy életet, hogy ezeket az éveket, míg itt vagyunk, leéljük boldogságban. igen, éveket kaptunk, ami bár rohadt kevés, de rólunk szól. mindennap, a holnap, a holnapután, és a következő év is. miért félünk, hogy valakinek adjunk ezekből néhány napot, vagy pár percet? nem, azt az időt nem dobjuk ki az ablakon, nem vesztegetjük el, egyszerűen csak magunkat formáljuk vele, nem csak azoknak az embereknek teszünk jót, hanem magunknak is. a lelkünknek is. mint egy kisgyerek, amikor sír, és nem érti a világ dolgait, de te megfogod a kezét, odaadod neki a legkedvesebb játékát, vagy egyszerűen csak jókedvre deríted, ő pedig mosolyog. a kisgyerekek csodálatosak, sokkal okosabbak, mint a felnőttek. nem törődnek vele, hogy már megint ki ásott kinek alá, vagy ki veszített megint egy csomó pénzt a tőzsdén, ők sokkal boldogabbak, mint mi; mert még semmi problémájuk nincs, ők csak... álomvilágban élnek. oh, bár én is kicsi lennék még, és nem ezek a dolgok járnának a fejemben, bár nem tudnék semmit a világról, bárcsak olyan ártatlan lehetnék, mint, amilyen már nagyon régen voltam.



de visszatérve, ahhoz, amiről írtam, néha sokkal többet számít, hogy mekkora áldozatot tudsz hozni a másikért. van, hogy a másikat előrébb kell helyezni, mint saját magadat. meg fog majd térülni meglátod, csak a jót várhatod, majd, ha jót teszel. mert megérdemlik, hogy adj nekik valamit önmagadból! mert te is rengeteget érsz! mindenki! ők is! mind fontosak vagyunk. nagyon fontosak.



és... tudjátok mit? tévedtem! nem nehéz az élet, könnyű. könnyű, csak mi látjuk olyan bonyolultnak. túl reagálják az emberek a dolgokat, megnehezítik az életüket, felesleges fájdalmakat szereznek önmaguknak, ahelyett, hogy túllépnének rajtuk, hogy az igazi értékekkel törődnének. azzal a sok jóval, amellyel mindennap szembesülnek, csak nem hajlandóak kinyitni a szemüket, hogy észrevegyék őket. a felesleges fájdalmak, a felesleges viták, a bosszúállások, a beszólogatások, a lenézések, ezeken túl kell lépni, mert magukba szippantanak, felgyülemlenek bennünk, és nem engednek el. ha nehéz is, de meg kell próbálni, mert ott van az út, csak el kell rajta indulni. választani mindig lehet, választani muszály, minden rajtunk múlik. ha pedig egyedül nem megy? mindig van egy társ, mindig kell valaki, akihez fordulhatsz, akinek a nevét belesuttoghatod a sötétbe, tudva, hogy nem vagy egyedül, az, aki segít, aki felvidít, aki örömet szerez, akinek te szerzel örömet!!

milyen érdekesek az emberi kapcsolatok. nem is érdekesek, különlegesek. el nem tudjuk képzelni, hányan élünk e világban. amiről pedig leszerettem volna írni az, az, hogy földi létünk során vajon ebből a rengeteg emberből mi mennyivel találkozunk? nem, nem is, hogy találkozunk, hanem, hogy akiket megismerünk! oly kevés, nagyon kevés. vannak, akiknek éveket adunk, majd elbúcsúzunk, és soha többé nem látjuk egymást, átadjuk helyét egy új embernek. akad egy új munkahely, új munkatársak, s megint új munkahely, napok, hónapok, évek, iskola, középiskola, egy osztály, tanárok, de mindig elválunk tőlük. ellenségek, akiket szívből utálunk, ám egyszer ők is eltűnnek, s jön helyettük más, akit még jobban gyűlölhetünk. viszont sok olyan is van ezek az emberek között, akikről azt hisszük, hogy sohase hagynak el minket, vagy mi őket; hogy mindig velük leszünk, és amikor a búcsúzás mégis megtörténik, akkor jövünk rá, néha, mennyire tudnak hiányozni, és milyen fontos szerepet töltöttek be az életünkben.



én is búcsúzom most tehát egy olyan embertől, akit egy évvel ezelőtt ismertem meg, és, akinek van mit köszönnöm. talán még látjuk egymást, talán nem, de ez már nem is számít.



köszönöm, hogy megismerhettem!

Csodálatos az is, mennyire érzékenyek az emberek. Mint egy rózsa. Mint
egy kankalin. Oly végzetesen figyelnek minden szóra, mely hiúságukat
sértheti, mint senki és semmi az élők világában. Egy hanglejtés is
halálra tud sebezni egy embert, igen, már az is, ha éppen hallgatsz
róla, mikor ő úgy várja, hogy dicsérjed, vagy helyeselj neki: örökké
ellenségeddé változtat egy embert.S ugyanezek az emberek, akik ilyen félelmesen finom hallással
érzékelnek mindent, ami személyükre vonatkozik, akik egy kézszorítás
bensőségén, egy telefonbeszélgetés hanglejtésén is átérzik a személyük
felé villanó véleményt vagy igazságot, ezek a mimózánál gyöngédebb és
érzékenyebb emberek gondtalanul követik a legotrombább aljasságokat,
szemrebbenés nélkül kegyetlenkednek, közömbösen és néha jókedvűen is.
Az emberi léleknek ezt a rugalmasságát nem érdemes bírálni; csak tudni
kell erről. S nem lepődni meg semmin, soha

Ma visszaolvastam az eddig elkövetett írásaimat.
Rá kellett jönnöm, ha ezt olyan látja aki nem ismer, tévesen ítélhet meg. Nem látom olyan nagyon borúsan a jövőm mint ahogy néha kiérződött, és remélem nincs önértékelési zavarom. Realista vagyok és az alapján ítélek, ha kell. Magamat is.
A bejegyzések a pillanatnyi hangulatomat tükrözi, ami nem mindig pozitív. Ez is én vagyok.
Az ember nem lehet csak fehér, vagy csak fekete. Nem lehet csak jó, vagy csak rossz.
Próbálok a szerintem helyes ösvényen lavírozni, ezzel minél kevesebb kárt okozni, de annál több örömet és megelégedettséget szerezni másoknak.

Kedves naplózók! Lehet, most sokaknál elrúgom a pöttyöst, de amit írok nem sértő szándékkal teszem! Ha ez a naplóbejegyzést mégis megbánt valakit, azt kérem ne szórjon átkot a fejemre!
Próbálom naplóíró társaim írásait követni, de képtelenség!!!! Vagy én nem nőttem fel a feladathoz. Sokan úgy gondolhatják a mennyiség pótolja a minőséget. Lehet, ez egy kicsit erősre sikeredett!
Miért kell a naplók helyre egymás után 7-8 bejegyzést tenni úgy, hogy a naplóíró nem árul el magáról semmit? Nem lehetne egy bejegyzésbe sűríteni.?
Értem, szereti a vicces videókat. De ehhez mér kell több tucattal letölteni? Többet érne , ha inkább írna magáról pár sort. Vagy nem ismerkedni akarunk? Nem kritikának szánom a soraimat, csak elfáradtam keresgélésbe. Megnéztem az utolsó két nap bejegyzéseit, talán ha két hölgytől találtam olyan naplót, amit saját életéről, érzéseiről írt./ Na jó, lehet, hogy három./

Nincs szándékomba személyeskedő vitába bonyolódni senkivel. Aki érintve érzi magát és változtat jó, ha nem változtat úgy is jó!

Köszönöm mindazoknak akik véleményezték a naplómat, igyekszek válaszolni. Ha nem sikerülne, tudjátok be a levélszám korlátnak.

Csak egyet szeretnék még! Világbékét!

Legyen nyugodalmas jó éjszakátok! Sziasztok