Csak ült az ágyán, és meredt maga elé. Egy ideig próbált tiszta gondolatokat teremteni fejében. Aztán mikor rájött, hogy minden erőfeszítése kudarcba fulladt, semmivel sem volt képes elterelni a figyelmét. Úgy döntött inkább zenét hallgat. Megtalálta az egyik legérzelmesebb számot, mert a többi dal nem tudta lekötni figyelmét. Lement az első versszak. Lehajtott fejét felemelte, és csillogott valami szemében. Nem az a régi eltökéltség, nem az a tűz, amely rég hajtotta előre. Csillogott, mint egy gyémánt. Mint a jég, melyre rásütött a nap. De itt nem volt nap, a jég mégis olvadni kezdett. Megolvasztotta a kétség és a bánat, mit szívében érzett. Szeme máris csillogott, szinte szikrák jelentek meg benne.
Majd sarkában: egy apró könnycsepp.

Ugyan! Hisz ez még nem nagy baj! Csak apróság. Ha nevet, néha akkor is megjelenik, vagy csak úgy… ok nélkül. Mindig is értett a kifogások kereséséhez, még ha erre a legkisebb szüksége sem volt. Pont úgy, ahogy most. Igen, mert most tudta!

Ez a kis apróság. Annál a kis grammnál sokkal nagyobb súlya volt. Végigfolyt arcán, eljutott az álláig, apró hidegséget keltve maga után.

Levette ujjával a nyakáról, majd alaposan szemügyre vette. Olyan kicsi, áttetsző, könnyű, mégis gyönyörűnek mondható. De mégis elfogja valami, ha saját arcán meglátja fájdalmának aprócska hordozóját. A dalt nem volt hajlandó lekapcsolni, bár a fülhallgatótól megszabadult.

Tudta mi fog következni, de már úgy érezte jöjjön, aminek jönnie kell. Csak csillogott. És jött a következő, majd a következő, és az az utáni. Minden egyes könnycseppben látta azt a fájdalmas bánatot, mellyel szíve küzdött, de ez a harc kívülről csak ennyiben nyilvánulhatott meg: könnyekben. De mégsem értette! Megjelennek, de fájdalma ugyan olyan marad. Mégis miért nem múlik? Bezzeg a csillogás.

A fürdőbe sietett, felkészülve a látványra. Amint sejtette. Orra és szája sokkal pirosabb volt a megszokottnál. Arca megviselt. Még csillogott rajta a cseppecskék útja, majd a szempárból pár újabb jelent meg. A szempárból… de már nem csillogott. Sokkal inkább fakó volt, és véreres, vörös, szempilláin csomóban álltak össze könnyeinek maradványai. Érdekes színt festett bele a bánat és a reményvesztettség. „Egy csalódott ember”- mondta magának a tükörbe, de gyáva embernek nem érezte magát. Hisz szembe mert nézni énjének azon részével, mely másokban szánalmat ébreszthet.

Csak bámulta arcán újra és újra legördülő apró kis háborús nyomait, majd kénytelen volt beismerni. Sírt!A beismerés talán könnyített helyzetén. Ennél lejjebb nem süllyedhet! Nem szabad!

Zsebkendőt vett elő, majd gondosan törölgetni kezdte arcát. Több könny nem jött, nem engedhette. Arca lassan visszanyerte régi formáját, s ő a fürdőszoba padlóján ücsörgött. Minden olyan üres volt. Ő maga is. Egy tátongó szakadék. Majd kezébe vette nedves papír zsebkendőjét. „Könnyek temetője”.

A sírás kimerítette. Fáradtan elnyúlt az ágyon, és küszködve a gondolataival, lassan és nehezen elaludt

Senkinek nem kivánom hogy ilyet átéljen:( Mert csak még inkább szenvedni fog!!!! Én nem tudom mikor leszek ujra boldog. Most is az vagyok, de félek nagyon!!!