Már elegem van a csalódásokból, jó bazdmeg keressetek mást aki kinyalja a valagatokat bazdmeg.
Én nem számíthatok rátok, hát rám se számítsatok. ;D

Megindulnak lassan a völgyek a hegyek,
Annyi rossz van, még mit jóvátehetek.
És mehetek előre, de mivé legyek,
Mikor már mindent elvettek,
Én maradok veletek.
És nevetek, minden kisstílű dolgon,
Hidd el nevetek, még ezernyi gondon.
Fordulj csak ide, ezt neked is mondom,
Átgondolom, lassan szanaszét szóróm.
Szavamat hallgasd, a múltamat hallod.
A szavamat értsd meg, és a jövődet látod.
Magától nem jön, hiába várod,
Elindultál valahová, ez biztos a te álmod.
Nem hiszem, akkor szerintem nem félnél,
Gondolt át, és észhez térjél.
Ha jó neked, hogy irányítják az életed,
Nyugodj bele, és töröld el a könnyeket.
Úgy sem tehetsz semmi mást,
Jó ötletnek tűnik a megalkuvás.
De ha melletted áll egy társ, az élni akarás,
Megmarad a tisztán látás.

Az utolsó cigimet szívom de nyugodtan,
A füstöt még mindig az arcodba fújom.
Úgy mint régen mikor még többek voltak mögöttem,
Nekem is vannak vágyaim és remélem egyszer eljön az én időm,
A céljaimat elérem, ledőlök az ágyra fejemet a párnámra hajtom.
Becsukom a szemem mert csak álmomban ...
Látom csend van, most békesség nyugalom,
Élvezem, pedig rám tört az unalom.
Most saját gondolataimat egyedül én uralom,
És ráébredek lassan ez egy egyszemélyes mozgalom.

Más úton járok, de, hogy is járhatnék azon amin mások
Mégis hasonmások a számok még ha hason is mászok.
Az árok mély de várok még, ott nem járok ahová veled indulok,
Mindig lásd amit mondok, érezd!
A hitetlen sem mentes a valóság alól,
Még akkor sem ha íztelen a meztelen fától.
Képtelen a távol mert leesett az ágról az egyetlen termés,
Mondd merre mész? Bárhol is leszel te bennem élsz!

Hogy válik szemétté amibe a szívem, amibe az időm,
A munkám beletettem...

Most mindenki egy kicsit magába nézhet,
Átgondolja lassan ezt az egészet,
Kifolyik a könnye, megérti a lényeget.
Kap, amit kaphat és él, ahogy élhet.
De ha a bűn keres, hamar felöltözök,
Csak én nem húzok álarcot,
Minek, ha úgyis mindig hátulról támadtok.

Egy ketrec, hol reszketsz, egy menedékotthon.
Egy érzés, egy cél mi eltaszít folyton.
Egy monoton szürke frázis az életből,
Elegem van már a hazug énekből.
Butító érvekből, barátság érdekből,
Eltompult hallás a vezető léptekből.
Vakság a fényekből, egy néma a képekről.
Az eszméletlen játék, meg a pusztító pálinka.
Pánikba zuhanva, keresi a jót, régi képek közt kutatva.
Ha itt is volt elment, hogy elvigye, nem szólt.
Itt hagyott, hogy lássam a mocskot, a szemetet.
Nincs már emberség, barátság, szeretet.
Mond, mi maradt istenem, csak szavak egy füzetben.
Más lennék én is egy más helyre születve.