Ezt egy nagyon kedves "barát" küldte nekem a minap,
és milyen igaz minden szava


"A
mosoly semmibe se kerül, de sokat ad. Gazdagabbá teszi azokat, akik
kapják, és mégsem juttatja koldusbotra azokat, akik adják. Egy
pillanatig él csak, de az emléke örökké megmarad. Senki sem olyan
gazdag, hogy meglehetne nélküle, és senki sem olyan szegény, hogy ne
lenne gazdagabb tőle. Boldoggá teszi az otthont, táplálja a jóakaratot
az üzleti életben, és a barátság biztos jele. Nyugalom a megfáradtnak,
napfény a csüggedőnek, világosság a szomorkodónak, és a természet
legjobb orvossága a bajok ellen. Mégsem lehet megvenni, elkérni,
kölcsönadni vagy ellopni, mert nem áru, csak önként lehet adni. Mert
senkinek sincs annyira szüksége a mosolyra, mint annak, aki maga már
nem tud mosolyogni!"



Buzdítalak benneteket, hogy tessék minél több emberre, minél többet mosolyogni és ezt vissza is kapjátok.
Milyen vidám lehetne így az életünk......:)))))))))))

Valahányszor elindulsz otthonról, húzd be az állad, emeld fel a fejed, és szívd tele a tüdőd levegővel, idd be a napfényt, köszöntsd mosolyogva a barátaidat, és szívvel-lélekkel szoríts mindekivel kezet. Ne félj attól, hogy félreértenek, és egy pillanatig se törődj az ellenségeiddel. Döntsd el határozottan mi a szándékod, aztán pedig egyenesen törj a cél felé. Legyen szemed előtt a magasztos cél, amit kitűztél magad elé – és akkor egy idő múlva észreveszed, hogy öntudatlanul is megragadod azokat a lehetőségeket, amelyek vágyaid teljesüléséhez szükségesek, ugyanúgy, ahogy a korallállatka kiválasztja a tenger habjaiból mindazt, amire szüksége van. Képzeld önmagadat annak a tehetséges, komoly, hasznos embernek, aki lenni akarsz, és ez a gondolat óráról órára jobban átalakít majd, hogy saját eszményedet megközelítsd… A gondolat minden, őrizd meg e helyes lelki magatartást: a bátorság, az őszinteség, a jó kedély szellemét. A gondolkozás szinte alkotás. Minden jó dolognak a vágy a szülője, és midnen őszinte imádságot meghallgat az ég. Olyanokká leszünk, amilyenekké szívünk mélyén lenni szeretnénk.

Carpe diem- azt jelenti: használd ki az időt és a pillanatot. És ez milyen igaz. Mindenkinek ezt kéne tennie...:)



Életünkben meghatározó az a felismerés, hogy a többi lénnyel közösen átélt, feltételekhez kötött boldogság mulandó, és hogy legkésőbb a halállal minden párkapcsolat véget ér. Ezért fontos, hogy minél kevesebb elvárásunk legyen, ne éljünk a múltban vagy a jövőben, hanem minden porcikánkkal élvezzük a jelen pillanatot. Aki elég érett, belátja ezt, és nem fogja többé játszmákra pazarolni idejét, hiszen tudja, hogy minden pillanat az utolsó lehet. Őszintének kell lennünk, mert a dolgok mulandósága nem egy elvont elképzelés, hanem olyasvalami, ami folyamatosan, minden percben megtörténik.

EZT A SZÁMOT ELSŐ SORBAN AZOKNAK A FIGYELMÉBE AJÁNLOM, AKIK KOMOLYAN TÁRSAT KERESNEK MAGUKNAK, MERT ŐK TUDJÁK, HOGY MIT JELENT A MAGÁNY!


ÁLMATLAN ÉJSZAKÁK
Krisz rudi

Biztos
ismeritek, amikor látszólag minden rendben, de mégsem érzed az
elégedettséget, a teljességet, valamire vársz, hogy megtörténjen, de
csak peregnek a napok, és azt sem tudod, mi az. Telnek a napjaid, de
nem éled az életed úgy igazán. Egy kicsit sajnálod magad a korod miatt,
mert már egy rakás dologról lemaradtál, és ezek a lehetőségek soha nem
jönnek már vissza. Sajnálod az elmúlt évek jó dolgait, és vágyakozva
gondolsz vissza rájuk, mint 'régi szép időkre'

Néha
úgy elmenekülnék valami nyugodt helyre. Valahova, ahol megszűnik minden
zaj, ahol a fejemben kavargó gondok és gondolatok lecsendesülnek. Egy
helyre, ahol megszűnik a nyüzsgés, az örökös rohanás és a mindennapok
állandó lényegtelensége. Szeretnék lebegni a végtelen fehérségben,
szeretném ha átjárna a nyugodtság és ki tudnám üríteni a gondolataimat,
hogy ne érezzek semmit. Semmi mást csak a csöndet.
Vannak napok
amikor semmi sem jó. Vannak napok, amikor nem szeretem a világot. Néha
mikor már elegem van mindabból a rosszból amit látok legszívesebben
megnyomnám a nagy piros gombot, hogy vége legyen ennek az egésznek.
Olyanok vagyunk mint egy megvadult elefántcsorda. Csak törtetünk előre
és nem számít ki akad az utunkba, mi csak megyünk tovább és átgázolunk
mindenen. Átgázolunk a lelkeken, átgázolunk az életeken. Nem hiszem,
hogy csak én látom, bár olykor félek, hogy nincs aki értené... "Ha a
sötétet figyeled nem is veszed majd észre a fényt." Mert vannak még
napok, amikor egy kis időre minden jó. Vannak még napok, amikor
szerethető a világ. Valamiért mégis egyre kevesebbet látom a fényt.
Megtanultam a sötétben is élni, de ez úgy érzem szép lassan megfolyt. A
növények is képesek átvészelni pár napig fény nélkül, de szép lassan
elszáll belőlük is az élet. Nem tudom mit tehetnék. Egy porszemnél is
kisebb lényegtelen szövetkupac vagyok a világ emberi ésszel
felfoghatatlan nagyságában. Hogyan is hozhatnék én fényt a sötétedő
égboltra... Az én életem semmi. Egyszer majd elmúlok és senki sem fog
emlékezni rám. Egy ideig talán, aztán majd minden ködbevész.
"Mindennek, aminek kezdete van annak vége is." Sokáig dacoltam ezzel a
gondolattal. Sokáig azt mondtam, hogy nem érhet csak úgy véget minden,
ami jó. Mostmár egyre inkább kezdem belátni, hogy talán tévedtem...
Meghalunk és talán nem jön utána semmi, csak az emberi elme kapaszkodik
a túlvilág gondolatába, mert felfogni képtelen, hogy mi az, hogy nincs.
Éppen ezért nem kéne félnem, hisz mindennek a vége ugyanaz. Minden út
egy irányba visz.
Miért kavarognak ily sötéten a gondolataim? Mert
vannak napok, amikor könnyezik a lelkem a fájdalomtól, ami körülvesz
minket embereket. Nem csak nekem fáj. Fáj neked, neki, nekik és valahol
mindenkinek. Én pedig látom, érzem és bármennyire is akarom képtelen
vagyok nem figyelni rá. Azt mondod szeretsz és azt hiszed ez a szó
feljogosít arra, hogy mindent megbocsássak. Gúnyolódsz másokon,
miközben a saját lelked az, ami igazán rút. Nem értelek titeket
emberek. S nem értem magamat sem. Közületek való vagyok mégsem tartozok
közétek. Bár veletek és miattatok halok majd meg. A nagy szavak itt már
mit sem érnek. Léted utolsó óráján úgyis magadnak kell szembenézni
mindazzal, amit ebben a szempillantás alatt végetérő életnek nevezett
kis játékban elkövettél. És akkor majd meglátod. Akkor majd megérted.
Rádöbbensz, hogy amit mondok nem csak szavak és mondatok értelmetlen
kavalkádja, hanem mindaz, amit oly régóta hiába kerestél. De akkor már
késő lesz

Három dolog van, ami meghatározza egy ember személyiségét:

1, Akinek ismerik
2, Aki valójában
3, Aki lenni akar

Ez
a három dolog nagyon ritkán fedi egymást. Szerencsés esetben az első
kettő igen és akkor az a valaki tényleg önmagát adja, nem játszik
szerepeket, hanem a hétköznapi életben is ugyanaz mint máskor. Nem
játssza meg magát, nem tart görbe tükröt maga elé, nem érzi úgy magát
mintha álarcot viselne. Viszont lehet, hogy még így sem elégedett
önmagával, hiszen a 3. pont nem valósult meg. Előfordulhat az is, hogy
mind a három pont elüt, tehát az egyénnek van egy arca, amit mások
látnak, van egy másik, amit szinte csak ő, vagy néhány kivételes
személy ismerhet és van egy belső képe önmagáról, ahogy látni szeretné
a későbbi énjét. Sajnos a legtöbb ember abba a csoportba tartozik,
akinél ez a három dolog különböző. Az ideális eset az lenne, ha nem
lenne kontraszt, hanem a felsorolás mindegyik pontja megegyezne... Na
ilyen szinte csak a mesékben van. Vagy ha mégsem, akkor tegye fel a
kezét az, aki elégedett önmagával és ezt mások előtt is kertelés vagy
bárminemű változtatás nélkül is felvállalja. Szemeim nem sok
képzeletbeli kezet látnak. Bátran bevallom, hogy én sem tartozom a
megelégedettek csoportjába, bár aki rendszeresen olvassa a blogom az
ezt nagyon jól tudhatja. Azt hiszem ez nem is baj, hiszen amíg
valamivel nem vagy elégedett, még mindig ott az esély rá, hogy
változtass rajta idővel.
Az ember életének talán az egyik
legnehezebb lépése önmagának a megismerése. Halálunk utolsó pillanatáig
képesek vagyunk tanulni valamit önmagunkról, napról napra felfedezünk
magunkban valamit, ami eddig ismeretlen volt. Ez olykor ijesztő, máskor
pedig nagyon szép dolog. Sok híres és hírhedt író fogalmazta már ezt
meg előttem is, és mindannyian úgy vélték, hogy nem az számít mennyi
hibát vétünk életünk során, hanem csakis az, hogy útközben ne felejtsük
el észrevenni, hogy ezek a hibák mire tanítanak meg bennünket és
személyiségünk mely rejtett részeit fedik fel előttünk.
Én most azt
szeretném elérni, hogy az életemben a fentebb említett első két pont
megegyezzen, de úgy érzem már elkezdték fedni egymást és ez valahol
örömmel tölt el, még ha ez csak egy nagyon kicsi belső boldogság is. A
harmadik pont egy későbbi állomás, úgy érzem arra még várnom kell egy
kicsit. Bár a türelem nem épp az erősségem itt most mégsem tehetek
semmit. Azaz valami mégis: Próbálom a lehető legjobban élvezni az
életet és azt, amim jelenleg van Van akinek ez is sok, van akinek
kevés. Néha így érzem néha úgy. Mindig az hiányzik, ami nincs és mindig
értéktelenebb az, amid van, addig a pontig míg el nem veszíted.
Nem is írok mást a végére, csak egy idézetet:

Éld úgy a jelened, hogy tudd az lesz majd a múltad, ami meghatározza a jövődet

Egy dolog bizonyos: A szomorúság legalább annyira az életünk része,
mint a boldogság. Nem létezhetnek egymás nélkül, mint ahogy a férfi sem
nő nélkül. Ez az első dolog, amit meg kell értenünk ahhoz, hogy a
negatív érzések ellen tenni tudjunk. Persze mindenki boldog szeretne
lenni, ki az az ember, aki arra vágyik, hogy szomorú legyen? Senki nem
keresi, mégis mindig megjelenik, és olykor visz magával mindent, amit
szerettünk, vagy ami fontos volt. Az élet kiszámíthatatlan. Van ki
többet, van ki kevesebbet él át belőle, de mindenki tudja milyen is az
úgynevezett gödör alján lenni. Amikor lentről szemléled a dolgokat úgy
tűnik, hogy sosem jutsz ki onnan. Minden sötét és komor, ha a múltra
gondolsz csak a rossz dolgok jutnak eszedbe. Belenézel a tükörbe és
fogalmad sincs ki az, aki visszanéz rád. Nem tetszel magadnak és úgy
érzed másnak sem tetszel. Nekikezdenél valaminek, de az utolsó
pillanatban megtorpansz, mert hisz úgysem sikerülne. Otthon ülsz és az
elmúlt boldogságon, az elveszett érzéseken keseregsz, azt mondod semmi
sem lesz a régi már. Aztán egyszer csak magad sem tudod hogy, de újra
kisüt a nap. Meglátsz valami szépet és ismét mosolyogsz. Elrángatnak a
barátok és újra kezded jól érezni magad, olykor néhány percre már nem
is gondolsz a rosszra, amit nemrég éltél át. Telik az idő, és ha te is
akarod, szép lassan újra szárnyra kapsz, kinyitod a lelket és újra
mersz élni. Az pedig csak tőled függ, hogy ez az idő milyen hosszú
lesz. Sokan mondják, mikor magad alatt vagy, hogy ne add fel, csak idő
kell és minden sokkal jobb lesz. Olykor már elcsépelten is hangzik és
valójában nem is teljesen igaz. Az idő magában mit tesz? Telik, hisz ez
a dolga. De attól, hogy eltelik egy perc, óra, nap az emberek még nem
lesznek jobban. Csak egy módon segíthetsz jobban érezni magad: Ha
felállsz, leporolod az elveszettnek hitt énedet és újra élni kezdesz.
Tehát mi segít? TE! Az idő csak egy hű társ, aki melléd szegődik az
utad során. Te magad segíthetsz magadon: Idővel. De önmagában az idő
sosem fog segíteni rajtad. Ha olyan embernek mondják ezt az elcsépelt
mondatot, aki nem akar segíteni magán azon nem hogy az idő, hanem senki
sem fog tudni. Merni kell újra bízni, merni kell újra remélni, hisz
ebben az életben pont az ad reményt, ami kételyt is: Hogy semmi sem
állandó. Ha szomorú vagy csak látnod kell, hogy ez nem tart örökké. Nem
is múlik el egy pillanat alatt, de ha képes vagy elhinni, hogy ez
megváltozik, akkor az ehhez szükséges idő egyből a felére rövidül.Leírom, hogy tekintek én az életre. Mindannyian emberek vagyunk,
mindannyian ugyanúgy születtünk és minden ember életének célja egy:
Boldognak lenni, boldogan élni, küzdeni az álmainkért és megvalósítani
a céljainkat. A földi lét síkján minden egyes ember célja ez. Az a baj,
hogy ezt mára már elfelejtettük. Elfelejtettük, hogy kell boldognak
lenni és szeretni. Minden nap ugyanolyan, rutinná vált az élet, rutinná
vált a munka, lassan már a család is. A vágyainkat a média diktálja és
elhiteti velünk, hogy nem vagyunk olyan jók, mint a többiek, ha nincs
új kocsink, ruhánk, tévénk. Ez egy olyan változás, amin te, aki
egymagad olvasod most ezt az írást nem tudsz segíteni. De magadon
segíthetsz, mindezek ellenére boldog lehetsz. Csak fityiszt kell inteni
a világnak és mindig meg találni a napodban azt az örömöt, ami mosolyra
késztet.
Játszunk egy kicsit! Képzeld el, hogy a jelenlegi korod már
idősnek számít. Mintha egy más bolygón élnél és ott az a kor, ahány
éves most vagy felér mondjuk egy itteni nyolcvannal. Most csukd be a
szemed és néz vissza az eddigi életedre. Benned él a tudat, hogy életed
javát leélted, több cél és álom megvalósítására már nem sok esély és
idő van. Erőt már csak a múltbéli tetteid és legfőképp emlékeid
adhatnak és az, amit alkottál az évek folyamán. A család, a társad, az
unokák, a házad, bármi, amit te értél el. Egy idős ember már csak az
emlékeinek és a szeretteinek él. Gondolj bele, hogy te is ilyen vagy.
Nézz vissza...vajon úgy élted le az életedet, ahogy elképzelted?
Nekivágtál mindennek, amiről álmodoztál, és amit szerettél volna
megpróbálni? Megtettél ott és akkor mindent, amit szerettél volna vagy
megtorpantál és az óta is bánod? Küzdöttél azért az emberért, akit
igazán szerettél vagy feladtad és az óta sem találod ugyanazt az
érzést? Mertél-e önmagad lenni, mertél-e harcolni és képes voltál-e úgy
élni, hogy semmit sem bánsz? És ami a legfontosabb: Ha visszanézel,
boldognak látod önmagad és mosolyogsz az emlékeidben elveszve? Ha igen,
akkor eddig semmi újat nem mondtam, hisz ezeket mind tudod. De ha a
válasz nem, akkor még nem késő: Változtatnod kell, hisz egy ember
életének csak egy célja van: Boldognak lenni. Hogy mi van utána nem
tudni, de amíg élünk, és amíg ezen a bolygón vagyunk, addig meg kell
tennünk mindent, amire vágyunk. Persze ennek is vannak határai, nem
élhetsz meggondolatlanul és eszeveszetten, nem törhetsz be egy boltba
azzal az indokkal, mert ott a kedvenc géped, amire vágytál. De mindig
és mindent meg kell tenni, amit a szíved súg, hisz még mindig jobb
próba közben elbukni, mint próba nélkül elfutni és később évekig azon
bánkódni, hogy miért nem vágtál neki mégis. S ha pedig majd
visszanézel, azt kell, hogy lásd, hogy semmit nem mulasztottál el és
semmit nem bánsz. Ekkor pedig boldog leszel és teljes lesz az életed.

Furcsának tűnhet, de csak akkor tudtam igazán szívből és őszintén írni,
ha megszakadt a lelkem, ha fájdalom ért, ha szomorú voltam vagy ha a
világ maga alá temetett és nem láttam még a kiutat. Aztán
elgondolkoztam ás rájöttem, hogy ezzel nem is vagyok teljesen egyedül.Írni csak akkor lehet őszintén és igazán, ha megszakadt a szíved és
meglátod a nyers, tiszta valóságot. És ott már nincsenek tévhitek és
álarcok. Így hát nem tudom most örüljek-e vagy sem, mert az én
blogomban (életemben) sokkal több az őszinte és igaz írás, mint
kellene. Túl sokszor szakadt már meg a szívem és kellett meglátnom az
igazságot. De mégis... már jó ideje nem született új bejegyzés, s ez
azt hiszem jót jelent. Nem ér annyi csalódás és fájdalom mint régen.
(Vagy csak megtanultam kezelni?) Sőt mi több: Jól vagyok! Persze vannak
hullámvölgyek, mint mindenkinél, de már nem visel meg úgy, ahogy régen
tette. Olyan vagyok, mint a víz. Beledobsz egy követ, az hullámot kelt
és egy rövid időre felborítja a felszín nyugodtságát. De ez nem tart
sokáig, hisz a fodrok szép lassan újra lecsendesednek és hamarosan már
nyoma sincs a hirtelen hullámoknak. Mégis a kő ott marad a víz alján.
Már nem kelt hullámokat, de immáron örökké ott nyugszik. Ezek a kövek
életem történései és a felszín alatt kitörölhetetlen emlékekké válnak.Az élet egy nagy körforgás. Hosszabb és rövidebb távon egyaránt. Ha
elgondolkodom az utóbbi évek történésein, akkor is látom, hogy ez
valóban így van. Mennyire naív és tapasztalatlan voltam még néhány
évvel ezelőtt, mégis annyi mindent tanultam pont ezek miatt. S bizonyos
dolgok még mindig ugyanúgy térnek vissza, mint ahogyan régen. Azt is
megtanultam, hogy mindig azt nézzem, amim van és ne azt, amim nincs
vagy ami hiányzik. Sokkal nehezebb ezt megvalósítani, mint amilyennek
elsőre tűnik, de úgy gondolom ma már legtöbbször sikerül. Rádöbbentem,
hogy mennyire fontosak is az igaz barátok és örömmel tölt el, hogy
mellettem vannak akkor is amikor baj van és szükségem van néhány jó
szóra. Időközben egy évvel öregebb is lettem és nem akarom, hogy úgy
repüljenek el mellettem az évek, hogy nem tettem meg mindent, amit ott
és akkor egy bizonyos helyzetben meg szerettem volna tenni. Ez szintén
nagyon nehéz dolog, mert olykor még mindig képtelen vagyok arra, hogy
gátlások és félelem nélkül tekintsek az életre. De nem vagyok
telhetetlen. Egyszer ez is sikerül majd, mint ahogy annyi minden, amit
lehetetlennek hittem az életem során.

Egyre erősebben él bennem az a tudat, hogy talán sosem fogok
megházasodni. Amiket látok, amiket hallok és amiket tapasztalok
teljesen kiölik belőlem azt a naív, boldog képet, amit kisgyemekként a
házasságról képzeltem. Örök hűség? Ma? Ugyanmár... Lassan a válások
száma utoléri az esküvőkét. Egyre több a boldogtalan kapcsolat, egyre
több a családon belüli erőszak, egyre kevesebb az az idő, amit két
ember egymás mellett tölt el. Mi az oka? Nem tudom. Talán az új
generációt érő behatások, talán valami egészen más, de az biztos, hogy
az utóbbi években csak elvétve találok olyat a környezetemben, hogy két
ember 10-20, vagy akár 30 évig hűségben, boldogságban kitartson a másik
mellett. Nem is olyan rég még ez volt a mindennapos. Nagyszüleim
idejében az emberek legtöbbjénél az első szerelem volt az utolsó és a
sírig fogták egymás kezét... Most ilyet csak a filmek képkockáin látok
viszont.
Más lett volna az érzés? Nem hiszem. Vannak ugyan szerelem
nélküli érdekkapcsolatok, de a legtöbb ember tényleg szereti a párját
mikor kimondja az igent. Pár hétig, hónapig vagy jobb esetben pár évig
talán boldogok, de ha még néhány év múlva megnézzük őket már talán
rájuk sem ismerünk. Elfelejtik mit jelentett egykoron a másik,
elfelejtik, hogy az az ember, akire most lenézően tekintenek nem más,
mint az egykori nagy szerelem, az igazi, akinek örök hűséget fogadtak.
Sajnálom...sajnálom, hogy ezt kell látnom.
Sok jó barátom szülei már
nincsenek együtt. Külön életet élnek és minden felborul. Ha valaha lesz
gyerekem soha nem akarom, hogy így nőjön fel. Soha nem akarom, hogy
lássa, hogy a szülei vitáznak vagy veszekednek. Talán én sem vagyok más
és velem is megtörténik majd ez, ami ellen most olyan nagy hévvel
harcolok. De mégis úgy érzem, hogy van bennem valami kapcsoló, ami
működésbe lép, ha én is ilyenné válnék. Akárhányszor elkezdtem
felfedezni magamban ezeknek a rossz tulajdonságoknak a magvait azonnal
bűntudatom támadt és úgy éreztem valami rosszat tettem. Pedig
korántsem, csak egyszerűen elborzaszt és elrettent ez az egész.
Vajon
tudni fogom, hogy akit tiszta szívemből szeretek, azt sosem fogom
megbántani, sosem fogom megsérteni, sosem fogom elhagyni? Vajon ha az
élet megadja nekem, hogy találjak egy igazán csodálatos embert, akkor
lesz bennem annyi erő és bátorság, hogy megkérjem a kezét. Korán van
még, tudom. De bennem van a félelem. Nem akarom úgy leélni az életem,
hogy nem vagyok boldog. Nem akarom egyedül leélni. És nem akarom azt
sem, hogy mások szenvedjenek amiatt, hogy bennem már megváltozott
valami és nem tudok úgy tekinteni a páromra, mint egykoron. Ha lesz egy
fiam vajon jó példaképe leszek-e? Vajon a család ahol felnő olyan igazi
kis sürgő-forgó boldogság központja lesz-e? Mind mind kérdések, amikre
hiába keresem úgysem fogom megtudni a választ idő előtt.
Mikor már
azt hinné az ember, hogy nem hozhat az élet elé nagyobb és nehezebb
kihívást, akkor felbukkan valami, ami mélyen elgondolkodtat és egyben
meg is ijeszt. Az élet talán egyik legnehezebb kihívása ez. Szeretném
hibák nélkül teljesíteni, de félek talán nem is lehet. Remélem pár év
múlva mikor arra kerül a sor már másképp fogok látni dolgokat. Remélem
mikor eljön az idő, hogy döntenem kell, akkor biztos leszek magamban és
nem lesz bennem többé egy csepp kétely sem afelől, hogy mit akarok és
mi a jó nekem. És remélem, hogy mikor megkérdezik tőlem, hogy akarom-e
Őt, míg a halál el nem választ akkor képes leszek teljes őszinteséggel,
hévvel, szerelemmel és hittel azt válaszolni, hogy: ''IGEN, AKAROM!''

Számomra az életben a legfontosabb a most. A
pillanat. A jelen. Az, hogy éppen hol vagyok, kivel vagyok, mit
csinálok. Próbálom mindig átadni magam a pillanatnak, próbálom olyankor
kizárni a fejemből a zsongó gondokat. Ha sikerül, ha el tudok felejteni
mindent, akkor rövid időre, de át tudom adni magam a jelennek és egy
csapásra szebbé válik minden. Olyankor megtanulom élvezni azt, amit
éppen az élet nyújt felém. Legyen az egy film egy zene, egy csodálatos
tájkép vagy egy este a barátokkal. Teljesen mindegy, hisz olyankor
valami belső boldogság lesz úrrá rajtam, ami azt súgja, hogy igen, ezt
hívják valódi életnek, hisz ez a jelenem, csak ez az, amiben biztos
lehetek. Csakis tőlem függ, hogy boldogan töltöm-e el, vagy hagyom,
hogy a hétköznapok temérdek gondjai elrontsanak minden egyes
pillanatot. Mert gondok mindig vannak. Gondjai mindenkinek vannak.
Éppen ezért kell tudnod, hogy mindig lesznek is. Arra hiába vársz
(várok), hogy egyszer majd hipp-hopp minden probléma a ködbe vész és
akkor majd jöhet a boldogság. Ez sosem történik meg. Az egész csak
attól függ, hogy képes vagy-e kizárni a fejedből őket, vagy sem. Amikor
pedig sikerül, akkor azokra a rövid pillanatokra boldog leszel. Okok és
indokok nélkül. Csak úgy. Mert élsz. És akkor nem vágysz többre. "Éld
úgy a jelened, hogy tudd az lesz majd a múltad, ami meghatározza a
jövődet!" Minden most dől el. Ebben a pillanatban.
2. Ami mindig elront mindent (olykor még sajnos nálam
is) az az, hogy túl sok figyelmet szentelünk a jövőnek. Vajon mi lesz
akkor, ha...? Vajon mi történik holnap? Vajon hogy sikerül a...? Vajon
meddig leszünk együtt? Vajon jövő hónapban lesz elég pénzem?
Folyamatosan zúg benned egy hang, ami az agyad végtelen gondolkodásra
készteti egy olyan dologgal kapcsolatban amiben SOSEM lehetsz biztos,
mert a jövő mindaddig rejtély marad, amíg jelenné nem válik. Persze ez
nem azt jelenti, hogy akkor felejtsük is el a jövőt és ne tervezzünk. A
tervek fontosak. Kicsit olyanok, mint az álmok. Ezek visznek előre. De
nem szabad hagynunk, hogy a túlzott agyalás elrontsa a jelened is.
Minden kiderül, ha odaérsz és eljön az ideje. Felesleges rágódni olyan
dolgokon, amin még nem változtathatsz. Persze tehetsz azért, hogy
legyen elég pénzed a jövő hónapban is és azért is, hogy ne hagyjon el a
szerelmed. De mindezekért a JELENBEN küzdhetsz. Tehát ugrás az első
pontra.
3. A harmadik és szintén az egyik legnagyobb
"bajkeverő" a múlt. Újabb buta kérdések sorozata. Mi lett volna ha...?
Mi lett volna, ha akkor és ott másképp döntök? Mi változott volna, ha
nem teszem meg, amit megtettem? Vajon most boldogabb lennék?
Megkérdezheted magadtól és másoktól ezerszer is ezeket, sosem fogsz
tudni rá valódi választ kapni. Minden egyes ilyen felesleges kérdéssel
csak a jelened piszkítod össze, egy újabb pillanatot hagysz elúszni. A
múlt: elmúlt. Ami megtörtént, azon nem változtathatsz. Szűrd le a
konzekvenciát, gondold át hol hibáztál és tedd el jó mélyre. Nem kell
felejteni. Nem kell mindent kitörölni, még akkor sem ha fáj. Csak tedd
el a lelked egyik magas polcára. Hidd el később még szükséged lesz
rájuk. Nem szabad elfelejteni, hogy ezek által leszel több. A
csalódások, fájdalmak, szakítások, kudarcok visznek csak előre.
Fájdalmas módszer, olykor kegyetlen is. De sosem lehetnél az, akivé
válni szeretnél, ha nem tapasztalod meg milyen a mélyben. Ne
szitkozódj, ne neheztelj a sorsra, az életre, Istenre. Egyszer még
hálás leszel azért, amit minden egyes kudarcod alkalmával megtanulsz.

Erről tudnék a legtöbbet írni azt hiszem, minden ember életének
mozgatórugója, minden központja, az élet valódi célja. Megtalálni a
másik feled, akivel együtt folytatjátok tovább az utatokat. Sajnos
manapság egyre kevesebb igazi és őszinte szerelmet látok. Az emberek
csak úgy összejönnek egy pár órára, egy rövid időre, de nincs már meg
bennük az a fajta kötődés, ami átsegíti őket az élet gyötrelmein. A
legelső problémánál megijednek, feladják és elmenekülnek. Az igazi
szerelem a legritkább esetben olyan, mint a filmeken. Nem csupa
romantika és boldogság. Legtöbbször küzdelem és harc. Magaddal, az
élettel, a másikkal, a gondokkal. Mindig küzdötök. Együtt! Az igazi
szerelem az, mikor a másik mellett állsz akkor, amikor a legnagyobb
szüksége van rád. Az igaz szerelem az, mikor hosszú-hosszú évek múltán
sem akarsz másikat keresni. Amikor elmúlik a lángolás és az egész
átalakul valami mássá, de te mégis mellette vagy és fogod a kezét.
Manapság mindenki megrémül, amikor elmúlik a kezdeti tűz. Menekülnek,
mert azt hiszik ennyi volt és nincs már semmi ami összetartja őket.
Pedig ezután következik a valódi boldogság. Az őrláng, amely örökké ég,
ha egyszer lángra kap. A legnagyobb kérdés pedig, ami mindig
vissza-visszatér: Létezik-e örök szerelem? Régen kapásból azt
válaszoltam volna rá, hogy igen. Ma már kicsit árnyaltabb a kép. Most
azt válaszolom, hogy igen is meg nem is. Földi síkon semmi sem örök.
Meghalunk, testünk, értékeink odavesznek és ezzel együtt az is, amit mi
itt a Földön szerelemnek hívunk. De hiszem és tudom, hogy jön utána
valami más, valami sokkal szebb. Hiszem, mint ahogy azt is, hogy egy
ember nem csak csont és hús. Van bennünk valami, ami emberré tesz
bennünket. Ami megtanít szeretni. Hívhatod léleknek, szívnek, nem
számít. De ott van. És ha a lélek társra talál és egymásba
kapaszkodnak, akkor ez a kapocs a halál után sem szűnik meg. Nem tudom
mi jön utána. Senki sem tudja. De bármi is az, én ott is szeretni
fogok. Örökké!

Mindössze ennyi a lényeg:

''Ha
valóban Boldog akarsz lenni, el kell szakadnod attól az egoista
tévhittől, hogy a boldogsághoz indok kell. Ez egy hatalmas csapda: amíg
hiszed, hogy neked valami boldogságot ad, addig hajszolni fogod, hogy
megszerezd – így a nagy hajszában elfelejtesz boldog lenni. Ha meg
megszerzed a boldogságod vélt tárgyát, akkor meg minden pillanatban
attól fogsz félni, hogy elveszted – a nagy félelemben megint
elfelejtesz boldog lenni. Ám a boldogsághoz nem kell semmi, nem kell
hozzá indok. Csak az ego, az elme keresi az indokokat, mert képtelen
felfogni az Élet ellentmondásokkal teli teljességét, tökéletességét. Az
elmét az ok-okozati összefüggések létrehozása élteti, de mindez csak
illúzió: amikor boldog vagy, arra alapvetően nincs indokod. Amikor
igazán boldog vagy, amikor fekszel a tengerparton és napozol, amikor
fáradtan hazaérsz, és jóleső sóhajjal belezuhansz az ágyba, amikor csak
öleled a szerelmedet és nem gondolsz semmire… amikor valóban Boldog
vagy, akkor eltűnnek az indokok. Sőt, még te is eltűnsz: amikor te
magad vagy a Boldogság, akkor az egod, az elméd megszűnik! Ekkor csak
vagy, s ez maga a Boldogság. S hogy miért vagy boldog, amikor nincs rá
semmi okod, hogy boldog legyél? Mindenért és semmiért.''

Fontos a külső, de a belső tulajdonságok, értékek sokkal
fontosabbak. A külső nagyon hamar megváltozhat, ha csak a külsőségekbe
leszel szerelmes, azt hamar elveszítheted. Keresd valaki belső
tulajdonságait és szeress bele azokba. Azok drasztikusan nem változnak
soha, így örökké boldogok lehettek.

Sokan vannak akik találnak
valakit aki rendben van külsőleg, jól néz ki, a belső tulajdonságai is
jók, mégis A Tökéleteset keresik. És joggal... mert fantasztikus lények
és Ők tényleg, igazán megérdemelnék. De ott van előttük az aki némi
kompromisszummal és alkalmazkodással tökéletes lehet a számukra és nem
veszik észre még ha egy párt is alkotnak éppen, mert a készet keresik.
De mindenki egy csiszolatlan gyémánt és dolgoznunk kell egymáson a
Tökéletesért. Kész nem létezik, csak ha azzá tesszük. Ahogy szétnézek,
a Boldogsághoz tényleg igaz, hogy egy férfi elég ha csak egy fokkal
szebb az ördögnél és a nőnek nem kell szépnek csak ápoltnak lennie. Nem
azt mondom, hogy menj hozzá egy Quasimodohoz vagy vegyél el egy
szörnyet. Persze, fontos, hogy izgató legyen a másik mert a sexnek
működnie kell, ami a külsővel kezdődik... és ott is ér véget.

Próbáld
meg a másik belső értékeit előtérbe helyezni és azokba beleszeretni...
És ha jól is néz ki, akkor még szerencséd is van! ;)

Sok Boldogságot!

Senkinek sem volna szabad föltennie ezt a kérdést: miért vagyok
boldogtalan? Ez a kérdés magában hordja azt a vírust, amely mindent
elpusztít. Ha feltesszük ezt a kérdést, akkor hamarosan azt is
megkérdezzük, mi tesz minket boldoggá. És ha az, ami boldoggá tesz
minket, különbözik attól, amiben élünk, akkor vagy változtatunk a
dolgokon, vagy még boldogtalanabbak leszünk

És ekkor hirtelen, egy pillanat alatt, egyszer az életben meglátsz valakit, és tudod, hogy minden álmod valóra vált. Olyan ez, mint amikor felébred az ember, a feje még kába, a látása homályos, nem is tudja pontosan miért, aztán hirtelen, a reggeli kávéivás közepén eszébe jut az álma. Először csak az álom kis szelete, aztán nagyobbik része, aztán az egész. Fölidéződik hirtelen a teljes történet színhelyestől, szereplőstől. Ismerős lesz az egész, és az ember szeretne visszajutni az álom színhelyére. De nem tud. Akármennyire próbálja, nem tud. Az álom üldözi majd tovább. Lehet, hogy egy napig. Lehet, hogy egy életen át. Ezt is megtehettem volna. Megtehettem volna, hogy hagyom, hogy a képed üldözzön egy életen át. De ezt nem akartam. Elhatároztam, hogy inkább rohanok, mint egy őrült, hogy visszajussak az álmomhoz, mielőtt túl késő lenne mindkettőnknek. Ezért jöttem el hozzád. Nem tudtalak volna csak úgy, könnyedén elveszíteni, nem bizony, ennyi év várakozás után. Azt sem tudtam, hogy várok rád, de mire eljött a csütörtök éjjel, már megértettem. És te is tudtad.

Egy csók annyira egyszerű dolog, hogy szinte fel sem tűnik. De ha jobban szemügyre vennénk, megláthatnánk, hogy minden csóknak megvan a sajátos jelentése. A művészet az, hogy meg tudjuk fejteni azt a bizonyos jelentést. A csók különböző emberek számára különböző tartalommal bír. A jelentés végső soron attól függ, aki a csókot adja és aki a csókot látja. A csók aktusa mindig ugyanaz. Mégis minden csóknak megvan a maga sajátos jelentése. Kifejezheti egy férj soha nem szűnő rajongását vagy egy feleség mélységes megbánását. Jelképezheti egy anya növekvő aggodalmát vagy egy szerető lángoló szenvedélyét. De akármit is jelentsen, minden csók egy alapvető emberi szükségletet tükröz. A másik emberhez való kötődés igényét. Ez a vágy olyan elemi erejű, hogy mindig megdöbbenünk, mikor egyesek mégsem értik meg!

Nem vagyok ellened, nem vagyok veled
Nem hagyom, hogy utálj, és nem hagyom, hogy szeress
Nem kell a segítség, és nem kell a bizalom
Én sem adok neked, így nem kell viszzakapnom
Nézz át rajtam csak, akár egy üvegen
Ha te jössz hozzám, majd átadom a szerepem
Nem kell a fájdalom, nem kell a szánalom
Nem kell, hogy rámnézz és ne érezd a bánatom
Van aki hallgat és felnéz rám nemesen
Van aki mellém ül, hogy őszintén szeressen
Vannak a spanok, és vannak kikre szarok
Van a családom, hol egyenrangú vagyok
Neked csak Senki vagyok, a nevem ennyi
Nem akarok megfelelni, másoknak díszelegni
Van életem, sok tervem van célom
Te csak szarj rám, én bevégzem a sorsom.

http://www.youtube.com/watch?v=9VKaEOwVaKU

Bocsanat

Nagyon szép szám.....

Szavakba önteni azt, mit a szív érez, maradéktalanul nem lehet.Legyen az szerettet, öröm, vagy fájdalom.Mert a szavakat nem erre valók.De az ölelést, a mosolyt, az érintést, árulkodó tekintetünket Isten arra teremtette, hogy érzéseinket tolmácsolják.Legfőképp azoknak, akiket, akit szeretünk.Mert
hiszen egy szót sem kell szólnunk, csak átölelnünk ha szomorú,
érintésünkből tudja, mosolyunkból és tekintetünkből látja, többet
jelent nekünk mindennél.Tehát előbbre való a szónál mindegyikük, mert ők sohasem hazudnak.

Régóta akartam már írni egy hosszabb bejegyzést azokról
a dolgokról, amik körülöttem zajlanak és amik bennem játszódnak le
mostanság, de valahogy sosem jutottam ide. Mindig volt valami, ami
miatt azt mondtam, hogy most se jó, meg most se és most se. Való igaz,
rengeteget dolgozom, szinte reggeltől estig itt ülök a gép előtt és
próbálok mindent kihozni magamból, a lehetőségekből és a sok
feladatból, amit rám bíztak. Nagyon szeretnék mindent tökéletesen
megoldani, bár magam is tudom, hogy ez lehetetlen. Sosem volt még
ennyire komoly és felelősségteljes munkám és ennek nagyon is érzem a
súlyát. Rengeteg dologról kell döntenem, rengeteg dolgot kell
végigcsinálnom, legtöbbje olyan, amit még csak elméletben végeztem
azelőtt. És bár izgalmas és sok lehetőséget rejtő dolog ez mégis van
bennem egy belső kis titkolt félelem, hogy mi van, ha elrontom? Ez már
nem olyan, hogy elnézést kérek és csinálom tovább. Egy rossz lépés vagy
döntés és borulhat az egész. Nagyon élvezem és szeretem csinálni, csak
most érzem életemben először, hogy minden döntésemnek súlya van. Nem is
akármekkora. Néha úgy érzem talán nem is tudok megbirkózni ellene,
pedig tudom jól, hogy ezt csak a megcsappant önbizalmam mondatja velem.
Meg aztán ott van az a lehetőség is, hogy talán túl sokat is
foglalkozom a munkával és túl keveset magammal, a barátokkal és minden
mással, amivel foglalkoznom kéne. Kettős a dolog, mert a munka eltereli
a gondolataimat, a figyelmemet és így könnyű napról napra élni. Nem
akarok egyfolytában a jövőbe nézni és tervezgetni, mert már nagyon jól
tudom, hogy felesleges. Néha ugrálok a jelen és a múlt közt, néha nem
is tudom igazán ki vagyok vagy ki lettem. Az biztos, hogy már más
vagyok, mint aki voltam. Sokszor érzem azt mostanában, hogy a régi
önmagam kezd homályba veszni. Örüljek neki, vagy legyek szomorú? Nem
tudom. Más lettem, megfontoltabb, komolyabb, a realitások talaján élő.
Ezért a kevesebb bejegyzés is. Nincsenek már mindennapi lelki gondjaim
és örlődéseim a világ problémáin. Persze a problémák megmaradtak, a
világ se lett jobb hely, csak én ébredtem rá, hogy egy fecske nem
csinál nyarat. Hiába próbálok én kitűnni, sajnálkozni vagy rábeszélni
másokat, hogy mi a helyes, csak én megyek tönkre ebben a
szélmalomharcban. Az is lehet, hogy csak egyszerűen idomultam az engem
ért történésekhez és emiatt lettem az, aki vagyok. Talán a régi énem is
itt van még, csak valahol mélyen lapul csendben és titokban. Már nem
tudom, de talán nem is számít. Azt hiszem felnőttem, bármennyire is
próbáltam ellene tenni. Mindig azt mondtam, hogy én a lelkemben örökké
fiatal maradok. A valóság mégis az, hogy sokkal hamarabb lettem
felnőtt, mint kellett volna. De hát ez az élet rendje. Nem vagyok
szomorú, hisz minden szakasznak megvan a szépsége. Ennek is. Csak
kicsit még tétova vagyok, sok dologhoz hozzá kell szoknom és sokszor
nem tudom mit kéne tennem. Dolgozom, a mának élek és csak a jelen
számít. Az emlékek megmaradtak, a sok szépet nem veheti el tőlem senki.
A jövőt úgysem láthatom, úgysem számíthatom ki, így hát nem marad más
csak a jelen. Ez a pillanat, a most. Egyre inkább megtanulom mennyire
fontos is. Hisz a jelenből lesz a múltad, ami meghatározza a jövődet.
Ezért is fontos, hogy mit is teszek most, ezért is fontos ez a
pillanat. Legyek bárhol, bárkivel, mindig megpróbálom megtalálni azt,
aminek örülhetek. Mint, ahogy most is. Örülök, mert imádom ezt a számot
és örülök, mert őszintén leírom mindazt, amit érzek és gondolok. Néha
pedig nem is kell több ennél...

Sok időbe telt, de
megtanultam azt is, hogy mennyire fontos lezárni a dolgokat magamban.
Teljesen mindegy mi az a dolog és miért lett vége. Sosem elég
legyinteni egyet és azt mondani: Ennyi. Magadban kell elrendezned és
helyére tenned a szerteszét heverő emlékdarabkákat és válaszok nélküli
kérdéseket. Ha nem teszed úgy jársz, mint aki mindig csak szőnyeg alá
söpri a port és egyszer csak a szobába lépve felbukik benne. Nem tudod
elég mélyre söpörni, egyszer úgyis a felszínre tör. Ezért zártam le én
is magamban az életem nagy, befejezés nélküli fejezeteit. Sokat
könnyített rajtam. Jó érzést adott. Mintha nem kellene annyi terhet
cipelnem. Nincsenek már kérdések és az emlékdarabkák is csak szép
képeket raknak már ki. Furcsán jó érzés. Életemben először nem érzem
azt, hogy valamit elrontottam. Hisz tudom: Mindig azt tettem, amit
akkor és ott a leghelyesebbnek ítéltem. És csak ez számít, na meg az,
hogy mit tudtam tanulni belőlük. Az pedig biztos, hogy nagyon-nagyon
sok mindent. Életemben először nem akarom fejtegetni a jövőt és nem
akarom látni mi fog történni. Most csak élni akarok és hagyni, hogy
történjen, aminek történnie kell. Mint a papírsárkány, aki hosszú ideig
próbált küzdeni a szél ellen és ebben a küzdelemben sok-sok szakadt és
tépett sebet szerzett. Aztán egyszer azt mondta: Elég, nem küzdök
tovább. Elengedte magát és ahogy hirtelen alákapott a szél olyan
mértékű szabadságot érzett, amit előtte még soha. Nem számított merre
viszi a szél és az sem hol köt majd ki. Egyszerűen csak élvezte a
repülést és azt a könnyed szabadságot, amit előtte sosem érzett. Ezt
érzem most én is. Sok minden hiányzik, sok mindenem nincs meg. Sok
mindennel nem vagyok elégedett és sok minden bánt még mindig. Mégis
elengedem magam és hagyom, hogy vigyen a szél, mert tudom: Csupán az
fog történni aminek történnie kell, sem több, sem kevesebb. És tudod mire jöttem még rá? Hogy egyáltalán nem
fontos, hogy létezik-e örök szerelem. Az se számít meddig tart egy
kapcsolat. Tudod mi számít? Az, hogy a végén, amikor a közös utunk
kettéválik, akkor mi az, amit tovább tudunk vinni a másikból. Mi az,
ami által többek leszünk. Mik azok az emlékek, amik mindig erőt adnak
és mosolyt csalnak az arcunkra. Régen túlságosan is azt akartam, hogy
minden örökké tartson és az enyém legyen. Ma már nem akarom. Nem kell.
Hisz mit érek vele? Az emberi (földi) életben bármennyire nehéz is
bevallani olykor magunknak, de semmi nem tart örökké. Sem a szerelem,
sem a fájdalom, sem a boldogság, sem maga az élet. Egyszer minden
elmúlik. És hogy utána van-e valami? Van. Ez a meglepetés része a
dolognak Úgyhogy ma már úgy próbálok élni, hogy mindig azt becsüljem
meg és annak örüljek, ami és aki van. A jövőt úgysem számíthatom ki.
Sosem tudhatom meddig tart egy kapcsolat. De amíg tart, addig a lehető
legszebbé akarom majd tenni. Hisz ennek van értelme egyedül ebben a
kiszámíthatatlan és sokszínű életben. Tedd ezt te is. Ne félj, ne
agyalj, ne töprengj, ne nézz túl sokat a jövőbe. Élvezd a jelent,
szeresd, akit szeretsz és ha egyszer véget ér ne bánkódj túl sokat.
Hisz, ami számít az pár dolog csupán:

1, hogy mit adtál magadból,
2, hogy mit kaptál a másiktól,
3, és hogy mikre emlékszel majd a közös útról.

Ez pedig azt hiszem pont jó lesz végszónak.