|
Sokan azt gondolják, a szerelemben a szakítás, vagy pedig az, ha nem
szeretünk vissza, vagy nem szeretnek vissza, kegyetlen. Nem kegyetlen.
A kegyetlenség addig van az emberben, amíg ki nem tudja mondani, hogy
ez fáj. Addig égeti magát belõl, amíg el nem tudja kiáltani a
világnak, s a mindenségnek: fájdalom van bennem, rossz így élni.
Ha ezt megtette az ember, tovább tud lépni.
Sokan azt gondolják, hogy ahhoz, hogy feldolgozzanak egy csalódást
hatalmas utakat kell megjárniuk, hatalmas hegyeket kell megmászniuk.
Pedig nem. Az embernek nem kell megmásznia a hegyet ahhoz hogy tudja,
bizony a hegy magas.
A mászásra, a hegy felfedezésére nem a feldolgozás miatt van
szükségünk. Nem a feldolgozás miatt van szükségem.
A mászás már a feldolgozási folyamat vége. A mászás a hegyre azért
kell, mert onnan az ember jobban szét tud nézni. Onnan az ember meg
tudja vizsgálni a tájat, meg tudja nézni milyen lehetõségek vannak,
mind a kapcsolatok mezején, mind az élet ösvényein.
Mégis mi történik akkor, ha az ember nem indul neki? Olyanná válik
mint a hajózó, aki nem mer kifutni a kikötõbõl, mert fél attól, hogy
elsüllyedhet a hajója, s õ pedig hánykolódni fog, sokáig a nyílt
vizen, talán addig míg nyomorultan el nem pusztul.
Való igaz: A hajók kifejezetten biztonságban vannak a kikötõkben, de a
hajókat nem ezért építik meg.
A hajókat azért építik, hogy kifussanak a tengerre, s szembeszálljanak
az elemekkel.
A hajókat azért építik, hogy nap mint nap dacoljanak a vízzel, s
mindennel ami jön.
Ilyen az ember is. Mi is azért vagyunk kitalálva, hogy nap mint nap
dacoljunk saját és a mások ütéseit elviseljük, s együtt tudjunk örülni
a mások örömeivel.
S ez nem kegyetlen. Ez valahol csoda is. Mert minden ami nem teszi
tönkre az embert, csodálatosan meg tudja erõsíteni. S boldoggá tudja
tenni. Ez a remény kegyetlensége. Az a furcsa dolog, amikor a remény
ellenére is reménykedünk. Az a furcsa dolog, amit a halálraítélt is
érez, talán. Azt a reményt, hogy talán kegyelmet kap. A szakítás után
is az ember a reményt keresi. Hátha meggondolja magát. Aztán
következik amikor belül szakad meg minden: amikor tudja, hogy eljött a
kivégzés napja. S a szakítás után - lassan, de biztosan megmássza azt
a hegyet, s megtalálja a reményt. A remény kegyetlenségével dacolva,
elöre lép, s újra remél.
Ez a csoda.
Talán.
|