Egyszer mindennek vége szakad. Talán igaz. Minden szomorúság, minden bánat, minden szenvedés. De a boldogság miért? Hova lesz? Miért múlik el?

Hová tűnik el a boldogság? Mikor olyan szép, édes, s már attól boldog tudok lenni, hogy csak emléke feldereng bennem...de egyszer...egyszer felötlik, és keserű lesz. Többet rá gondolni sem akarok.

Talán a boldogság nem határtalan. Ha túl sokat kapunk belőle elfogy. De mit ér a túl kevés? Mit ér, ha nem látom hogy létezik? Hogy van, és élvezhetem? Hogy nekem is kijár egy kicsi? Mert mikor érezném, hogy végre itt van, s még el sem kezdtem élvezni, máris szertefoszlik.

Boldog akarok lenni! Boldog úgy, hogy tudom, boldog is maradhatok. De ne pillanatokra! Ne egy órára! Csak érezzem, hogy végre van boldogság, van öröm, és nem csak bánat! Többet akarok! Önzőség? De hát ki nem az? Ki nem vágyik saját boldogságára?

De talán értem...mikor kapunk, mert apró boldogságokat kapunk, s megbecsüljük őket az elején. De többre vágyunk. S majd mikor többet kapunk, az aprókat már nem becsüljük. S a legapróbb boldogságot bár ott vannak, mégis kivesznek az életünkből!